Az evolúció nem számolt azzal, hogy mi ilyen okosok leszünk, túljárunk a természet eszén, és olyan dolgokat tudunk majd nagy mennyiségben előállítani, amilyenek a természetben sehol nem találhatók meg. És mivel nem találhatók, hát védekezés sem épült ki velük szemben, hisz a korlátozást éppen a korlátozott fellelhetőség képviselte. Szabadon élő állatok és a természeti népek körében ismeretlen betegség a 2-es típusú cukorbaj, mert természetes táplálék fogyasztásával nem lehet akkora cukorterhelést sózni a hasnyálmirigy nyakába, hogy az attól tönkremenjen. A civilizáció azonban mindenre képes, „legyőztük a természetet”.

Az édesszájúság lett a vesztünk

A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató pima indiánok közt például korábban egyetlen elhízott ember sem volt, mert annyit tudtak vadászni és gyűjtögetni, amennyi elég volt a megélhetésükhöz. Amint „civilizálódtak” és áttértek a „civilizált” étrendre, 80%-uk elhízott és 50%-uk cukorbeteggé vált.

A gyümölcsevő állatok és az ember ösztönösen vonzódik az édes vagy erjedt gyümölcshöz, mert nagyobb a kalóriatartalma, és van is mindenkiben annyi inzulin- vagy alkohollebontó enzim, hogy elbánjon a túlérett gyümölcsök cukor- és alkoholtartalmával.

Az édesszájúság lett azonban az ember veszte. Ez motiválta arra, hogy feltalálja a cukorgyártást és az alkohollepárlást – végeredményként ma hazánkban egymillió alkoholistával és ugyanennyi cukorbeteggel számolhatunk.

Ezzel ki is lyukadtunk „édes” témánknál. Az ember tehát feltalálta a cukorgyártást, kialakult az édességipar, és mára a civilizált országokban az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 40-50 kg. Ezt az elképesztő mennyiséget sütemények, édességek, fagylaltok formájában fogyasztjuk el, de még az is sok cukrot fogyaszt, aki nem nassol, csak cukros üdítőkkel oltja a szomját.

A cukor addiktív élelmiszer, fogyasztása euforizál, állatkísérletekben cukorral a drogfüggés és drogmegvonás minden tünetét produkálni lehetett. A cukorról, pontosabban az édes ízről nem akar lemondani az emberiség, a növekvő cukorfogyasztás azonban rendkívül komoly népegészségügyi kockázatokat von maga után. Ebben a sötét jövőt ígérő „édes életben” jelentek meg a megváltást ígérő mesterséges édesítők, azt ígérve, hogy lehet veszélytelenül is habzsolni az élvezeteket.

A „szacharinok”

Kezdetben volt a szacharin. Emlékszem, gyermekkoromban még patikában árulták annak a néhány lesajnált cukorbetegeknek, akik ráfanyalodtak. A szacharint 1879-ben véletlenül fedezték fel – mint ahogy az összes többi mesterséges édesítőt is. Háromszázszor édesebb, mint a cukor, főzésálló, csak fémes utóíze miatt húzódoznak tőle sokan. A szacharint örök gyanakvás kísérte, mint nem természetes anyagot, és az 1970-es években kimutatták, hogy nagy mennyiségben patkányoknál hólyagrákot idézhet elő. Kitört a pánik, ám embernél ilyen hatást soha nem tapasztaltak, és 1992-ben kiderült, hogy a patkányok – mint sokan sejtették addig is – egészen másként működnek, és a szacharin is másként hat rájuk. Mára úgy tűnik, a szacharin a legbiztonságosabb mesterséges édesítő.

Hasonló története van a ciklamátnak is, amelyet 1937-ben fedeztek fel, ugyancsak véletlenül. A ciklamát már sokkal jobb ízű volt, de Amerikában váratlanul betiltották, mert rágcsálóknál – igen nagy mennyiségben – hólyagrákot okozott. Más országok nem követték az amerikai példát, és hamarosan ott is kiderült, hogy a problémát eltúlozták, nincs szó rákveszélyről. Sokak szerint sokkal inkább arról volt szó, hogy meg kellett tisztítani a piacot a konkurenstől az aszpartám számára.

Az aszpartám számára, amit aztán az amerikai Élelmezési és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) 14 évig nem engedélyezett forgalomba hozni.