A teszt része a klinikai szakpszichológus képzésnek, bírósági perekben perdöntő szakértői vélemények születnek a teszt alapján. Tényleg olyan nagyszerű ez a teszt, vagy pozícióban lévő fanatikus hívei és a teszt mitikus jelentősége együtt érik el, hogy még ma is emberek sorsát, diagnózisát dönthetik el e teszt alapján?

Magam is hittem a Rorschachban, évekig jártam önként pácienseket vizsgálni a Tündérhegyre, csak hogy gyakorolhassam, napokat töltöttem egy-egy jegyzőkönyv (a táblákra adott válaszok) bonyolult jelrendszerben való „lejelölésével”, majd a jelrendszer megfejtésével, az összegző értelmezések írásával. Úgy éreztem magam, mint Harry Potter a varázslóiskolában: mintha minden nappal, minden új tesztfelvétellel közelebb jutnék a varázslatos tudáshoz. De ahogy teltek az évek, s ahogy a tudománnyal szemben egyre szkeptikusabb lettem, úgy merült fel bennem egyre több kétely az uralkodó nézetekkel és bevett gyakorlatokkal kapcsolatban. Pedig olyan csodásan indult az egész, miként a pszichoanalízis is, amely megrengette a tudományos világot, és azt az illúziót adta évtizedeken át, hogy értjük az Embert. A pszichoanalízis volt az elmélet, s hozzá a Rorschach volt a pszicho-röntgen. De lássuk a nem mindennapi, lelkesítő kezdeteket.

Klex

A teszt Hermann Rorschachról, kitalálójáról kapta a nevét. Na de ki is ő, akinek a nevét legalább annyian eltévesztik írásban, mint Shakespeare-ét, vagy Hitchcockét? Hermann 1884-ben Zürichben született, és kétéves korától egy svájci kisvárosban nevelkedett. Apja rajztanár volt, s Hermann maga is vonzódott a festészethez. Édesanyját fiatalon elveszítette. Hermann rendre elvégezte iskoláit, az egyetlen feljegyzésre érdemes tény, hogy iskolatársai a Klex nevet ragasztották rá, ami tintapacát jelent. Ebben az időben ugyanis a svájci diákok kedvenc játéka volt, hogy tintát vagy festéket csepegtettek egy papírra, majd félbehajtották és újra szétnyitották. Így a papíron mindenféle érdekes, szimmetrikus alakzatok jöttek létre. A játékot úgy hívták, hogy Klecksographie. A játék önmagában is érdekes, de még érdekesebb, ha tudjuk, hogy később a Rorschach teszttáblák is ezzel az eljárással készültek.

Hermann 18 éves korában apja meghalt, ezért pályaválasztási tanácsért kora híres-hírhedt tudósának, Ernst Haeckelnek írt levelet. Haeckel jóindulatúan válaszolt, és természetesen a természettudományi pályát javasolta. Jóindulatából mit sem von le, hogy hírnevét a némi kis hamisítással előállított biogenetikus elméletével szerezte, mely szerint a magzati élet során átmegyünk minden evolúciós fejlődési fázison, és „fajtisztítási” elképzelései bizonyosan tovább torzították Hitler későbbi gondolkodását. Na de Hermann mindezt nem tudhatta, s megnyugodva a bölcs tanácstól, Zürichbe utazott, és megkezdte orvosi tanulmányait.

Orosz emigránsokba botolva szenvedélyesen érdeklődni kezdett minden iránt, ami orosz. Oroszul kezdett tanulni, és 1906-ben rövid vakációra meg is hívták Oroszországba. Muszáj azt gondolnunk, hogy Hermannban valami mérhetetlen vonzalom élt minden misztikus és zavaros iránt. Valójában igazi művészlélek volt, aki megpróbálta tisztes polgári foglalkozásba gyömöszölni magát. Zürichben ez idő tájt a pszichiátria nagy erjedésnek indult: a tudattalan meghódítása volt folyamatban. Ez eladdig filozófiai fogalom volt csupán, de most egy ismeretlen neurológus, valami Freud, kijelentette, hogy ő személyesen ismeri. Másrészt itt élt Jung, akit nem kell külön bemutatnunk. Jung főnöke Eugen Bleuler volt, aki szkizofréniának keresztelte át a korábban „korai elbutulásnak” nevezett kórképet, vagyis a hasadásos elmebaj gondolata tőle származik. Hermann szerelme volt ez a világ, na meg az orosz kultúra, na meg végül az orosz lány, Olga Stempelin, aki szintén orvosnak tanult az egyetemen. Hamarosan össze is házasodtak.

Hermannak volt egy rajztanár barátja, Gehte, akivel együtt agyalták ki, hogy barátja osztályaival kísérletezni fognak. A gyerekek készítettek egy tintapacás, hajtogatott ábrát, és mindenki ráírta, mi jutott róla eszébe. Rorschach időközben lelkes analitikus lett, ejtette hát a tintapacákat, s kicsit hajmeresztő cikkeket írt, ami pszichoanalitikus körökben teljesen megszokott, sőt talán elvárt. Egyik cikke szerint pl. az óra a neurotikus tudattalanjában az anyamellet képviseli, s az óra ketyegése meg az anya szívverését. Újfajta megközelítés, mélyen bevilágít az órásmesterség mélylélektanába, és el lehet gondolkodni azon, mit jelenthet a neurotikusnak az ébresztőóra csörgése vagy az óra felhúzása. Közben volt egy oroszországi kalandjuk, melynek végén Olga ott rekedt, Hermann meg visszatért, s kettőjük közt ott volt a világháború. Hermann csapongó lélek volt, hol ebbe kapott, hol abba, sehol nem tudott megtelepedni. Vagy a világ volt akkoriban érdekesebb, vagy Rorschachnak volt szeme hozzá meglátni az izgalmast?