Minden szülő rémképe, hogy gyermeke valamilyen tanulási zavarban fog szenvedni. Például diszkalkuliában, vagyis számolási zavarban. A félelem forrása, hogy olyan világban élünk, amely a „másra” nagyon gyorsan rásüti a „nem normális” bélyegét.

Lustaság vagy pszichiátriai kórkép?

Gyors ütemben halad az emberi természet normális variánsainak patologizálása, a pszichiátriai betegségosztályozó rendszer a számolási zavart kórképként írja le. De a „tanulási zavar” sem barátságosabb elnevezés, mert nagyon összecseng sok pedagógus titkos elképzelésével, hogy ez az egész diszkalkulia csak hókusz-pókusz, a gyerek valójában egyszerűen lusta. Így aztán a szülő, az értetlen pedagógus, a fogadott magántanár sok-sok gyakorlással próbálja meg a gyerek „fejébe verni” a matematikát. Olykor még a fejlesztő pedagógiában is furcsa nézeteket lehet olvasni az okokról és tünetekről.

Pedig nem ritka jelenségről van szó, a gyerekek 3-6%-a küzd ilyen nehézségekkel, a koraszülöttek közt a zavar gyakoribb. A biológiai meghatározottság abból is látszik, hogy egypetéjű ikreknél az egyik testvér diszkalkuliája esetén a másiknak 58% az esélye a diszkalkuliára, míg kétpetéjűeknél ez az esély 39%.

Ha valójában meg akarjuk érteni, mi is az a számolási nehézség, igazából azt kell először megértenünk, miért is tudunk számolni?

Számoló állatok, számoló csecsemők

Számolási képességünk rejtélye még jobban kidomborodik, ha belegondolunk, hogy az arab számok és a velük végezhető műveletek nincsenek még ezer évesek sem. Az óhatatlan következtetés, hogy a matematika valójában valamilyen már eleve meglévő, evolúciósan kialakult képességre épülve alakult ki, a tudósok figyelmét már jó száz éve az állati számolási képességekre terelte. A szórványos – olykor túlzó és csodás – leírásokat csak az ötvenes években követte szisztematikus kutatás. Ekkor kiderült, hogy a madarak, emlősök egyaránt meglepő számolási készségekkel rendelkeznek.

Állatok képesek jutalomért megtanulni, hogy hányszor kell lenyomni egy billentyűt, és érdekes módon, teljesítményük mindig csak „körülbelüli”. A legkülönfélébb feladatokból az derült ki, hogy bizonyos korlátok közt az állatok képesek megítélni pöttyök, tárgyak, ételdarabkák számosságát, vagyis azt, hogy melyik a több. Nem meglepő módon a számolási képességekben a majmok vezetnek, tudnak összeadni, de még a törtekkel is elboldogulnak megfelelő kísérleti elrendezésben. Ha például egy csimpánz megtanulta, hogy jutalmat kap, ha a félig tele üveget választja a 3/4-ig töltöttel szemben, akkor ezt a felismerését át tudja vinni a 1/2 alma-3/4 alma választási feladatra is.

Mindez azt jelenti, hogy a becslés és számolás képessége nem rendkívüli, hanem általános. Tulajdonképpen érthető és logikus: az evolúció sok százmillió éve alatt előnyt élveztek azok az állatok, amelyek jobban meg tudták ítélni pl. a támadók számbeli fölényét, hogy melyik ágon lóg több gyümölcs, vagy hogy elcsavargott az alomból az egyik kölyök.

Piaget híres kísérlete: melyik halmaz a több?

Jean Piaget-nek sokat köszönhet a fejlődéslélektan, de persze tévedései is voltak jócskán. Piaget nézetei nyomán sokáig úgy gondolták, 4-5 éves korig a gyerekeknek nincs számfogalmuk. Az ezt demonstráló híres kísérletében két sor golyót rakott ki, az egyiket széjjelebb húzta, de abban volt a kevesebb golyó, a másikat összébb tömörítette, de abban volt a több. A gyerekek mindig a hosszabb, de kevesebb golyót tartalmazó sort választották a „többnek”. Egy nap két kutató a golyókat csokidrazsékra cserélte, és meglepve tapasztalták, hogy a gyerekeket többé nem lehet becsapni. Egyre fiatalabb és fiatalabb gyerekeket vizsgálva kiderült, hogy már pár hónapos csecsemők észlelik két ponthalmaz mennyiségi különbségeit, sőt 5 hónapos csecsemők tudják, hogy tárgy+tárgy=kettő tárgy.

Ha össze akarnánk foglalni az evolúció során kialakult, mennyiségekkel kapcsolatos sajátos állati és emberi képességeket, akkor az egyik megállapítás az, hogy kis számú halmazra rápillantással meg tudjuk mondani, körülbelül hány elemből áll, a másik, hogy két ilyen halmazról ránézésre el tudjuk dönteni, melyik a több.

Talán nem meglepő, hogy diszkalkuliában éppen ez az a két készség, amelyek hiányát ma kulcsfontosságúnak tekintjük.

A cikk folytatásában olvashatunk számoló zsenikről, bölcs idiótákról és arról, hogy többféle diszkalkulia létezik. A legfontosabb, hogy felismerjük: minden ember született valamire, csak meg kell találnia a saját útját. A folytatás olvasása a Tények és Tévhitek portálon való regisztrációt igényli, ami csupán az e-mail cím megadásából áll. A hírlevélre való feliratkozással olvashatja tovább a cikket. A regisztrációhoz és az olvasáshoz kattintson ide.

(Forrás: Tények-tévhitek.hu)

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus
További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján