Edgar Allan Poe egész élete olyan volt, mint rémnovellái, talán ezért is rettegett attól, hogy vele még az is megtörténhet, élve fogják eltemetni. Ez irányú rettegéseit egy novellájában próbálta meg átadni olvasóinak. Ebben alteregója mindenféle óvintézkedéseket tesz, hogy esetleges halála és eltemetése után, ha netán mégis feltámadna, miként tudjon jelt adni a külvilágnak.

Egy nap aztán mégiscsak arra ébred, hogy ott fekszik a koporsóban, és sehol a csengő zsinórja. Az a film sem egy Walt Disney-történet, amelyben egy rab a börtönorvos segítségével rafinált szökési trükköt eszel ki; ha valaki meghal a börtönben, ő majd bebújik mellé a koporsóba, a koporsót kiviszik a temetőbe, ott elföldelik, s mikor minden elcsendesül, a börtönorvos kiássa őt. A terv remekül megy, váratlanul meghal valaki, hősünk elrejtőzik a koporsóban, és már el is temették. Mit meg nem tesz az ember a szabadságért. Ám a hulla mellett, hat lábnyira a föld alatt, unalmas a várakozás; hősünk érdeklődése a holttest felé fordul, és rá kell döbbennie, hogy koporsótársa nem más, mint a börtönorvos maga.

A szentpétervári orvos esete

Hogy ezek a fikciók által felkorbácsolt félelmek nem alaptalanok, azt számos olyan eset illusztrálja, amikor ilyen-olyan okból exhumált koporsók belső falán bizony a föld alatt újraéledt emberek kétségbeesett szabadulási próbálkozásainak és pánikállapotának nyomait lehetett felfedezni.

Szentpétervárott történt meg az az eset 1886-ban, hogy egy orvost halottnak vélve eltemettek, és mikor a gyászolók már elmentek, a sírásók, akik körletrendezést tartottak, különös hangokat hallottak a mélyből. Kiemelték a koporsót a sírból, és mikor felnyitották, nyilvánvalóvá vált, hogy az orvos nemrég még élt, de mire kimentették volna, megfulladt. Képzeljük csak el, ahogy körmeinket a deszkába vájva iszonyú rettegésben vergődünk, aztán megfulladunk, miközben esetleg csak pár lépésnyire fölöttünk emberek sóhajtoznak, és melengeti őket a napsütés.

Rövid kulturális ajánlatunk után akár egyfajta megoldási lehetőségként is értékelhetjük az indiai fakírok különös képességeiről szóló beszámolókat, és elképzelésünk is lehet arról, mivel kell megküzdenie annak, akit saját akaratából élve eltemetnek.

Az eltemetett emberek

Az 1800-as években élt egy Sandhu Haridas (a sandhu annyi mint „fakír”) nevű jógi, akiről különös történeteket meséltek. Állítólag egy misszionárius éppen egy csónakban próbálta őt megtéríteni Krisztus tanaira, mire a jógi megkérdezte: mit tudott az az ember, hogy neki az ő követőjévé kéne válnia. „Olyanokat cselekedett, amik isteni hatalmát mutatták”, felelte a misszionárius. „Tudott például a vízen járni”, mutatott ki a csónakból. „Mi ebben a különös?” – kérdezte Haridas, azzal kilépett a csónakból, és sétálgatni kezdett a vízen.

A történet persze inkább tűnik a nyugati gondolkodás megcsúfolásának, mint igaznak, de ugyanerről a Haridasról írták le az első, jól dokumentált élve eltemetést is.