Kereső



Kiemelt partnerek

 

Felhívás

Hirdetésszervezőt keresünk, jutalé­kos rendszerben, magas jutalék­kal.
Jelentkezés szakmai önéletrajzzal.
2020. szep. 28. (hé) – Vencel
Nyílt tér

Szendi Gábor:

Modern kannibálok

Gyermekkorunkban borzongtunk a tengerésztörténeteken, melyekben hajó­töröttek sorsot húznak, melyikük legyen a következő tatár bifsztek. Naivan arra gondoltunk: ez csak a kaland­regények színfoltja. De felnőttként már szembenézhetünk a bennünk lakozó kannibál rémképével.

„Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatik.”, mondta Jézus az utolsó vacsorán, s 2000 év óta minden keresztény ember úrvacsora alkalmával Istennel egyesül azáltal, hogy szimbolikusan eszik az ő testéből és iszik az ő véréből. Sokan elmerenghettek már azon, honnan ez a talányos ötlet, miért kéne akár csak szimbolikusan is Jézus testét és vérét elfogyasztani, és miért ez az útja a szenvedéseire való emlékezésnek.

Nem szentségtörés feltételezni, hogy ami ma szimbolikus, az pár ezer éve véres rítus volt, és ami pár ezer éve rituális emberevés, az még korábban egyszerűen kannibalizmus volt. Alátámasztja ezt az is, hogy az Ótestamentumban számos kannibáltörténet szerepel.

A kannibalizmus gyökerei

Talcott Parsons szociológus mondta egykoron, hogy minden új nemzedék születése egy újabb barbár inváziót jelent. Akinek van már gyermeke, pontosan érti, mire célzott. Elég csak egy kétéves gyermek hétköznapi ebédjét követő nagytakarításra vagy a nappali szőnyegén és bútorain játékosan szétkent pelenkatartalomra gondolni. A gyermeki lélek kibontakozásának első leírói, Freud, Piaget és Wallon nyomán a világ azzal szembesült, hogy a fejlődés megismétli az archaikus ember fejlődését.

Minden gyerek varázslónak hiszi magát, lelket tulajdonít a tárgyaknak, félelmetes erőt a gondolatoknak és vágyaknak. Miért érti minden gyermek a „Jancsi és Juliskát” és az emberevő óriás történeteit? Mert a felfalás vágya és a felfalatás félelme ott bujkál bennünk. Sötét vágyak és félelmek ezek, melyek elmerülnek az idők homályában, ahogy az archaikus lélek is szertefoszlik a civilizáció nyomására. De a kannibalizmus ott marad megannyi tabu társaságában, s csak arra vár, hogy jöjjön az emberevés de Sade márkija, és felszabadítsa az emberből a ragadozó őskannibált.

Felfaljuk a másikat tekintetünkkel, zabálni valónak látjuk a cuki kisbabákat, ennivalóan édes tud lenni szerelmünk, és ha valaki kedves, azt mondjuk, „egyem a zúzádat”. Majd´ mindenkinek ezek már csak szavak a fejlődés vérrögös útjának végállomásán. De ahonnan e szavak elindultak, ott az emberi test még táplálék, igaz, különleges táplálék. Étlapunkon első tételként tehát az ember mint natúr táplálék szerepel.

Az ember mint élelmiszer

Jól tudjuk, hogy a mi kedves rokonunk, a csimpánz, nem csupán leveleken és banánon él, hanem bizony levadássza más majomfajok csemetéit és megeszi. Naivitás azt gondolni, hogy az őskori, majd ókori ember nagyon válogatós lett volna, ha nem volt más ennivaló a közelben, mint a fajtársa. Az emberhús nagyon hasonlít a sertéshúshoz, sokak szerint még annál is jobb. A karibiak az embert „magas disznónak” nevezik, persze ha élelemként gondolnak rá. Hogy lassan miért vált mégis tiltott fogyasztási cikké az emberhús, annak talán egyik magyarázata az, hogy míg a sertés rokonok nem ragadtak kardot, hogy bosszút álljanak ólból elragadott sertésfiúk haláláért, az embervadászat és -fogyasztás módfelett veszélyessé kezdett válni a történelem során. Ahol azonban élelemhiány volt, ott a legújabb korig is csak-csak felütötte a fejét az emberhús utáni vágy.

Sokáig tápláltuk azt az illúziót, hogy az ember csak rituális okokból evett emberhúst. A neandervölgyi ősember is húsevő ragadozó volt, s ekkortájt születhetett a kétértelmű invitálás, hogy „maradj itt ebédre!”. A barlangjaikban talált leletek alapján ma már tudjuk, hogy őkelme nemcsak húsevő, hanem kannibál is volt. Védekezhetnénk azzal, hogy a neandervölgyiek valójában nem is a mai ember elődei, úgy kell nekik, hogy jól felfalták egymást. Így a mi ősünk, a Homo sapiens terjedt el a Földön, s rá mindig is a vegyes étrend volt jellemző. „Vegyes” címén persze gondolhatunk szarvasra, bölényre, de Christy G. Turner kutatásai rámutatnak arra, hogy még pár száz évvel ezelőtt is, például Észak- és Közép-Amerikában módszeresen vadászták és változatos formában fogyasztották egymást az emberek. Kiszívott csontok, meglékelt koponyák, szerszámokkal gondosan letisztított embercsontok halmazai bizonyítják, hogy nem vallási rítusról, hanem konyhaművészetről volt itt szó. Az aztékok például főként növényeket termesztettek, így fehérjeforrásban szegények voltak. Rendszeresen ejtettek foglyokat, hogy megölve megehessék őket. Évente kb. 20 000 embert áldoztak isteneiknek és fazekaiknak. Van, aki ezt vitatja, de az kétségtelen, hogy az azték uralkodó osztály, így a spanyolok által kivégzett Montezuma is, rendszeresen fogyasztott emberhúst. Miközben persze a spanyol hódítók megbotránkoztak e szokáson, a keresztes lovagok vidáman falatoztak a leölt muzulmánok húsából Jeruzsálem falai alatt. Nem túl keresztényi, de hát maga a keresztes háború sem volt az.

A kannibalizmus nyomai fellelhetők bárhol a világon. A kannibál szó egyébként a spanyol caribal szóból ered, ami caribi embert jelent. S róluk az a hír járta, hogy esznek emberhúst. Ők a kannibál epizodisták Robinson Crusoe történetében.

Minél kevesebb volt egy vidéken az elejthető vad, annál valószínűbb volt a kannibalizmus jelenléte. A Fidzsi szigetek különösen híres volt kannibál szokásairól, s itt például egyáltalán nem éltek vadászható nagyvadak. David Cargill metodista misszionárius lelkész naplójában 1839. október 31-éről ez olvasható:

„Ma reggel szörnyű látványban volt részünk. 20 halott férfi, nő és gyerek holttestet hoztak Rewa-ba Tanoa ajándékaként. A holttesteket elosztották az emberek közt, hogy főzzék meg és egyék meg... Megcsonkított végtagok, fejek és törzsek hevertek szerteszét.”

Egy másik misszionárius 1844-ben hasonlóan kedves történetet jegyzett fel az egyik uralkodó elszökött szolgálólányáról, akit visszahoztak; a király levágatta könyökből a kezét, megfőzette, s a lány jelenlétében fogyasztotta el. A misszionárius másik történetében két férfivel megásatták a saját kemencéjüket, majd eret vágva rajtuk, előttük itták vérüket, végül megsütötték őket.

Watsford atya 1846-ban Bau sziget királyáról, Rakerakiról jegyezte fel, hogy mindennap emberhúst evett, és ínségesebb időkre besózott végtagokat is tároltak számára.

A Fidzsi-szigeteken volt egy szokás: a törzsfőnökök nőket adtak főtt férfiak húsáért cserébe. De nem kell egzotikus szigetekre, sem az ősidőkbe visszamenni kannibáltörténetekért.

A Donner-expedíció végzetes útja

Az emberevés híres története a Donner-expedíció 1846-os végzetes útja. George Donner és 87 pionír indult el ökrös szekerekkel, hogy elérje Kaliforniát. Minden simán ment egészen a Sierra Nevada megmászásáig, ahol hóviharba keveredtek, és a jég fogságába került az egész csapat. Mikor már minden élelmük elfogyott, egy 17 fős csapat továbbindult felmentésért. A hidegtől és az éhezéstől félőrülten egy nap a csapat tagjai egyik elhullott társukból kivágott darabokból pecsenyét sütöttek, és megették. Ezzel megtört a jég, legalábbis a lelkükben, s legközelebb már kivégezték társaikat, hogy legyen ennivaló. Végül 33 nap után heten érkeztek meg az első településre. A hátramaradottak szintén rákaptak az emberhúsra. A sokadik felmentő expedíció egyetlen túlélőre, Lewis Kesebergre bukkant, aki a többi elhalt hulláin éldegélve várta a csodát. Keseberg aztán évekkel később vendéglőt nyitott a kaliforniai Sacramentóban, s cégérén az állt: „a legfinomabb és legzsengébb hús”. Hogy ebben a reklámon túl volt-e némi nosztalgia is, nem tudni. Úgy tűnik, a kannibalizmus feltámadásához csak annyi kell, hogy legyen néhány éhes, reménytelen ember, és hozzá néhány hulla. Így volt ez a John Franklin vezette híres, 1845-ös expedícióval is. 1850-ben eszkimó vadászok találtak rá 30 ember tetemére és számos sírra. Mivel a tetemek meg voltak csonkítva, és a főzőedényekben is emberi maradványokat találtak, dr. John Rae az angol admiralitásnak írott jelentésében arra következtetett, hogy az expedíció tagjai éhségükben egymást kezdték felfalni.

Hasonló, újabb kori kannibáltörténet a Túlélők című regény és film megtörtént eseményei. A Chilébe tartó repülő hegynek ütközve lezuhant egy rögbi csapattal. Tíznapi éhezés után az életben maradottak, feladván etikai aggályaikat, elhalt társaik maradványaival kezdtek táplálkozni, s ez így ment egészen tíz héten át, míg végül a felmentés megérkezett.
Az újkori történelem során történtek azonban horrorisztikusabb események is.

Szovjetunió: „Gyermeked megevése barbár cselekedet!”

Ismeretes, hogy Sztálin valahogy nem csípte az ukránokat, és gondolta, hogy majd jól éhen halasztja őket. Ennek kivitelezésére úgy begyűjtetett minden élelmiszert, hogy 1932-33 telén ebbe ötmillió ember bele is halt. Az éhezők egy része azonban a kannibalizmust választotta túlélési stratégiának, s ez oly elterjedtté vált, hogy a szovjet kormány – ugye, legfőbb érték az ember! – plakátokat nyomatott azzal a szöveggel, hogy „Gyermeked megevése barbár cselekedet!”. Mások ártatlanul váltak kannibállá. Harkov utcáin akkoriban esténként napi átlagban 250 hullát szedtek össze a hullaszállítók. Legtöbbjüknek azonban egy kis, testükön vágott résen át már eltávolították a máját. Éhen halni lehet, de májat lopni azt nem! A rendőrség intenzív nyomozásba fogott, s végül a lefülelt májbegyűjtő banda tagjai bevallották, hogy a májakból húsos pitéket gyártottak és forgalmaztak. Az áru kelendő volt, igazolva, hogy ahol a piacgazdálkodás felüti a fejét, ott „az ember embernek farkasa lesz”.

A múlt kísértésének tekinthetjük Andrej Csikatilo párttag, egyben sorozatgyilkos esetét is, akit a szovjet Hannibál Lecternek neveznek. Csikatilo gyerek volt a uráli éhínség idején. Mély nyomott hagyott lelkében, hogy bátyját elrabolták és megették. E trauma hatására Csikatilo később szintén gyermekeket kezdett elrabolni, számuk húszévi ténykedése során meghaladta az ötvenet. A gyerekeket megölte és megette, különösen szerette a főtt nemi szerveket.

A leningrádi ostrom 441 napja szintén sokakban hagyott maradandó emléket. Nemcsak a lovakat, hanem az utcán heverő embereket is feldarabolták az éhezők. A védőkről mesélik, hogy jól táplált németeket lőttek maguknak ennivalónak, ez az ellenség totális megsemmisítésének doktrínájával összhangban is volt. De a civileknek ezt nem nézték el. A városban 300 embert lőttek agyon kannibalizmus vádjával, és több mint ezret börtönöztek be ugyanilyen okból.

Talán a hagyományok miatt, talán a növekvő szegénység okán, az újkori Oroszországban nap mint nap derül fény nyereségvágyból vagy gurmanságból elkövetett emberevésre is. Pár éve bukott le Nyikolaj Dzsurmongaliev, aki legalább száz nőt ölt meg az évek során és tálalta fel őket ebédvendégeinek. Specialitása a tájjellegű ételek készítése volt. Egy másik orosz ínyenc utcagyerekekre specializálta magát, felcsalta őket lakására, ahol anyukája segítségével feldarabolták és megették őket. Visszatérő történetek az orosz sajtó hasábjain, hogy a túlzsúfolt börtönökben a börtönlakók olykor megölik, feldarabolják és elfogyasztják „nemkívánatos” cellatársukat. Sok olyan történet is ismert, amikor azért öltek meg és daraboltak fel embereket, hogy húsukat eladják a piacon vagy vendéglátóhelyek konyháin. Anatolij Dolbisev permi lakos azon bukott le, hogy az egyik vevő egy tetovált emberbőr darabot talált az ételében.

Afrikától Észak-Koreáig

Afrikában az Egyenlítői-Guinea, Nigéria, Kamerun és Gabon területén élő fang törzsekről tudjuk, hogy ettek emberhúst. Egyrészt ha foglyot ejtettek, azt megették, s olykor még vásároltak is más falvakban foglyokat fogyasztásra. Ha egy fang faluban meghalt valaki, tetemét átküldték egy másik faluba, ahol eladták. Egy utazó beszámolt arról, hogy amikor az apingik királyához látogatott vendégségbe, az rögtön elővezettetett egy megkötözött foglyot, és buzdította európai vendégét, hogy ölje meg ezt a jó kövér foglyot vacsorára, mert bizonyára éhes.

Egy nigériai utazó írta le 1926-ban, hogy az itt élő törzsek szintén esznek emberhúst. A bafum-bansaw törzs foglyait forró pálmaolajjal itatták, és a halottat hagyták „érni”, amíg az olaj átjárta a testet, hogy húsa zsengébb legyen.

A hagyomány, az hagyomány. Egy 2003-as ENSZ-vizsgálat feltárta, hogy a kongói lázadók pigmeusokra vadásznak és megeszik őket, sőt piacokon pigmeus törzsbéli emberek húsát árulták. Sok afrikai hiszi azt, hogy a pigmeusok nem emberek, s fogyasztásuk varázserőt ad a fegyvereseknek.

Szintén egy 2003-as vizsgálat eredménye szerint Észak-Koreában a nagy éhínség miatt gyermeket ölnek meg és fogyasztanak el. Menekültek mesélik, hogy az aznap eltemetett hulláknak is gyakran „lába kél”, kiássák őket és megeszik. Egy férfi elmesélte, hogy unokái eltűntek. Keresésükre indult, és a gyerekek osztálytársai mondták, hogy a fiúk egy piacnál tűntek el. A férfi riasztotta a rendőrséget, és egy közeli étteremben a feldolgozás alatt álló unokákra bukkantak. A tulajdonost főbe lőtték. Hasonló történetek váltak ismertté Észak-Korea büntetőtáboraiból és börtöneiből, ahol a táborlakók szintén egymást falják fel éhségükben.

Rituális kannibalizmus

A mágikus-analógiás gondolkodás azonosítja a testet vagy annak részeit a személy tulajdonságaival. E gondolkodás terméke például az hiedelem, hogy akit lefényképeznek, annak elrabolják a lelkét, hiszen a képmás azonos az emberrel; vagy hogy az álom alatt a lélek egy másik világban jár, és alvó embert nem szabad felébreszteni, mert lelke nem talál vissza beléje. (Ezt speciel magam is tapasztalom reggelente.) De hogy ne menjünk messzire, a vizsgák elmaradhatatlan kelléke, a kabalamaci is varázslás: a macival próbáljuk a világ eseményeit befolyásolni.

Tudományosan a rituális kannibalizmust szokás endo- és exokannibalizmusra felosztani. Az endokannibálok saját rokonukat eszik meg, az exokannibálok más törzsek tagjait fogyasztják. A rituális emberhúsfogyasztás lényege, hogy elsősorban mágikus cselekedet, s másodsorban élvezet. A kettő „szerencsés” esetben persze együtt járhat.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

A cikk folytatásához kattintson ide.
További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján.

A szerző egyéb cikkei:
Hozzászólás a cikkhez

A cikkhez csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!

Regisztrációhoz kattintson ide!


Natúrsziget címkefelhő

Teljes címkefelhő | Mire jó ez?
old.natursziget.com