Sokszor olyan érzésem van, hogy a látástréning kidolgozója amolyan amerikai Semmelweis Ignác lehetett. Emlékszem, valami suli kötelezőn megnéztük az anyák megmentőjének életrajzi játékfilmjét. Az a jelent maradt meg bennem, amikor a fiatal doktor nem engedte be a profot a műtőbe, amíg két operáció között alaposan nem fertőtleníti a kezét.

Zsenik vagy sarlatánok?

„De hát működik, kérem” – mondta egyik előadásán New Yorkban dr. Bates, még 1923-ban, amikor egy orvoscsoport felkérésére előadást tartott. Olyan sikere volt, hogy alig győzött válaszolni a kérdésekre, és végül valami hátsó ajtón menekült el a teremből. „... Legelőször 10 éve említette dr. Bates a New York-i Orvosi Társaság előtt: rendszerének az a lényege, hogy a szemproblémák legnagyobb része mentális stressz, amit lazítással gyógyítani lehet.” Később így ír a cikkben:... „S ha állításom nem igaz, akkor semmi sem igaz”. Ezt is ott lehet olvasni: „... egyetlen olyan súlyos betegem sem volt eleddig, de egyetlen kezelésem alatt álló vak (!) sem, akinél ne tudtam volna valamilyen javulást elérni”. (Better Eyesight – Jobb Látásért magazin, 1923. ápr., 13. o.).

És mit mond erről a mai orvoslás? Azt, hogy még a sima szemüveges látásproblémák sem gyógyíthatók, csak korrigálhatók szemüveggel... Hát még a komoly problémák! A két állítás kizárja egymást, és bár nem direkt módon, de sokaknak kell szenvedniük ezentúl is, mert sarlatánoknak tartanak zseniket. Úgy látszik, Semmelweisek, Giordano Brunók és Einsteinek mindig is lesznek.

Ami azt illeti, tőlem sem mehet el addig beteg, míg be nem bizonyítom, hogy mindenféle segédeszköz nélkül is képes jobban látni, és ha otthon szorgoskodik, tartós eredményei lesznek. De pregnáns változást lehet elérni az időskori makuladegenerációs eseteknél (ez nem más, mint a szemidegsorvadás) vagy a szürke hályognál, szemfenéki meszesedésnél – hogy más, általános szemüveges bajról ne is beszéljek –, orvosi felfogás ide, orvosi klisék oda. Nem lenne szabad ilyenkor mindjárt arra gondolni, hogy a látás olyan lesz, mint régen. Csak azt szeretném ezzel mondani, hogy az orvosi kezelések mellett vagy azok befejezte után még lehet és kell is tenni a látásért. Ne hagyják tehát annyiban, bizonyítsák be maguknak és orvosaiknak is, hogy van még egy esély.

Az olvasótábla eleinte becsap

Jelenleg három, komplikált esettel harcoló „fiatal tanítványom” van. Az egyik 90(!), a fiatalabb pedig két 83 éves. A 90-es néni jobb szemét szürke hályoggal operálták, de nem történt érdemi változás, így nem igazán lehetne meggyőzni, hogy a másik szemén is ki kellene cserélni valami újra az elhomályosodott lencsét. Kérdezgetésre elmondta a szellemi frissesség igen magas fokán álló tisztes korú hölgy, hogy szemfenéki meszesedése is van, ami eleve lehetetlenné teszi, hogy a beültetett lencse ellenére sokkal jobban lásson. Távoli látását vizsgáltam, mert nem hozta el szemüvegeit.

A konzultációra ezúttal Keszthelyen került sor, ahol aznap előadást tartottam. A kb. 3 méterre kitett teszttábla felét el tudta olvasni, az operált szemével még annyit sem. Ezek után megkértem, hogy hunyja le a szemét, de ne takarja el, és gondolkodjon el a fiatalkorán, hagyja, hogy a szép emlékek cikázzanak a fejében, míg 83 éves vejére irányult a figyelmem. Szürke hályoggal küzd, és a látástréninget választotta a kés helyett, kb. egy éve. Pár alkalommal találkoztunk, nála a közérthetőbb gyakorlatok válnak be – ingázás, napoztatás –, de a mentális képzelettel való munka nemigen akar hódítani. Semmit sem romlott a hályog, és ez is eredmény – állítja helyesen. A napoztatási gyakorlatot tartja a legjobbnak, és ezzel nincs egyedül. Megkértem, hogy takarja el szemét és hunyja is le, így elmélkedjen vagy 15 percet.