A „Jobb Látás” (Better Eyesight) havilap 1925-ös évfolyamában (ez volt a címe a szemtréning „atyja”, dr. Bates folyóiratának – a szerk.) értékes dokumentumra leltem. A januári számban egy talán magyar fiúcskáról lehet szó, egy fél szemére vak gyerekről.

Stephen Bodnar – avagy Bodnár István története

Neve Stephen BODNAR. Az iskolában, az év elejei látásvizsgálaton kiderült: még a közvetlenül a szeme elé tartott tesztkártyából sem lát semmit.

A pedagógus beszámolója avval folytatódik, hogy másnap az iskola udvarán újból tesztelte a gyerkőcöt. Napfény felé fordította arcát, és mozgatta a kezét a világtalan szem előtt. István árnyékról és fényről kezdett beszélni, miközben a jó szemét sapkájával takarták el.

A következő napon a tanáriban próbálkozott a pedagógus egy nagyobb lappal, az ablakból jövő fény előtt. 6A3 volt ráírva, de ez mellékes, csak arra volt kíváncsi, milyen távolban látja még a lapot a kisfiú, ha előbb az orránál, majd lassan egyre távolabb ingázik vele. Kiderült, alig 70 cm, és a gyerek már nem látott semmit. Majd hirtelen megszólalt: látja a tanárnőt, és sötét ruha van rajta, világos mintákkal. Az ablakból meg hirtelen látta a gyerekeket az udvaron, sőt az épületeket és egy fát is.

Fénylő zsebóra, fekete zsinórral

Másnap megismételték az egészet. Ingázott a fiú is, meg a lapot is állandóan mozgatták. Pár perc elteltével Pisti – nevezzük így – képes volt felismerni a lapon lévő A-betűt, a 6-ost, de a kis számot nem. Látta, hogy van ott valami, de nem tudta kivenni... Az udvarra kinézve viszont képes volt megszámolgatni az épületek ablakait.

Újabb próba következett. Megkérte a tanítónő, nézzen rá, és mondja meg, mit lát. Pisti állította, egy fénylő zsebórát lát a hölgy nyakában, fekete zsinórral. „Nem egy nagy sárga gombot látsz?”, próbálta megtéveszteni a gyereket, de ő erősködött, hogy az csakis egy zsebóra lehet, mert látja a felhúzóját. Pár napig még folytatták az ingázás és szemeltakarás gyakorlatait. A magyar gyerek olyan eredményeket produkált, hogy ellenőrizni kellett, nem használja-e valamilyen módon a másik szemét. De nem. Alig telt el egy hét, és Bodnár István már 5 méterről is végig látta a tesztet, és olvasási távolságban tartotta a könyveit.

A tanítónő beszámolója így végződik: ha nem látom magam, hanem valaki elmesélte volna a történetet, kapásból azt mondom, szkeptikusnak kell lenni ilyen esetben.

Kovácsok, Baloghok, Magyarok – és 123 Bodnár István

A magyar név eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. Tudjuk, hogy a XX. század első évtizedeire másfél millió magyar tántorgott ki Amerikába. Az új világot akkor még csak hajón és csupán New Yorkon keresztül lehetett elérni Európából. A kikötőben egy parányi szigetre érkeztek a bevándorlók, szó szerint a Szabadságszobor árnyékába. A sziget neve: Ellis Island.

Nevét majdnem elfelejtette a történelem, mert több mint 60 évi nyitva tartás után, mialatt több mint 12 millió érkezőt regisztráltak, 1954-ben bezárta kapuit. Jó 30 év elteltével az omladozó falakra és szétmálló félben lévő irattömegre valahogy rámosolygott a szerencse. Megmentették a bevándorlási központot, és ma mint múzeum dolgozza fel az amerikai földrész bevándorlási hullámainak történetét. A szigeten óriási fémtáblák sorakoznak a gyepen. Rávésve sok-sok ezer név, köztük szép számmal magyaroké: rengeteg Kovács, Balogh, Magyar. És természetesen a Bodnár.

Csak Bodnár Istvánból 123 érkezett az új világba a kimutatások szerint. Bár lehet, hogy a fiúcska már kint született, miután szülei bevándoroltak egy óceánjáró gőzösön szerencsét próbálni.

Találja meg Ön is ősét, rokonait Amerikában!

Mindezen már a múzeum amerikai honlapját böngészve merengek, miközben régi útlevelek, regisztrációs lajstromok és bevándorlók reményteli csoportjairól készült százéves fotók között matat villanyegerem.

Mindenki lekérheti őseinek adatait a világ négy sarkából, ha a feldolgozás már lehetővé tette, állítja a reklámjuk. Persze nem ingyen.

Elmosolyodom a születési helyek ma már kedvesnek ható elírásain: Tornanjfaln, Sziplak, Sajokerentur. Persze az utaslistákat „ezerrel” másolták, szláv, német, francia, holland kikötőkből indultak az óriási utasszállító hajók. Megérkezéskor újabb lajstromok készültek, az elcsigázott bevándorlók nagy része írni-olvasni sem tudott. A bábeli nyelvzavar mellett gondolni kell a nagy-magyarországi nyelvjárásokra is. Csoda, hogy el-elveszett egy-egy betű, s elírták néha a nevet vagy a helynevet?

Vén Péter
szemtréner
Tanácsadás