A viszonylag kis számú, kísérleti jelleggel, többségében távol-keleti klinikákon végrehajtott terápiás kezelések tudományos háttere bizonytalan, ám ennek ellenére az őssejtterápia sokakban – olykor megalapozatlan – reményt keltett. (Szögezzük le mindjárt a cikk elején, hogy az őssejtterápiának az égvilágon semmi köze nincs az itthon nagy port felvert őssejtkapszulához – a szerk.)

Míg a lelkes laikusok közül sokan az őssejtterápiát minden betegséget gyógyító, kiforrott eljárásnak tartanak, az őssejt-biológiával foglalkozó kutatók jól tudják, hogy gyermekcipőben jár a tudományuk. Tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy sok éves kutató munka, klinikai gyakorlat kell a sikeres és biztonságos gyógyító eljárások alkalmazásához, bár nem kételkednek benne, hogy a forradalmian új eljárás alapjaiban változtathatja meg a tradicionális orvoslást. A gyógyítás számtalan területén olyan lehetőségeket kínál az orvosoknak, amelyekről eddig talán álmodni sem mertek.

Az emberi szervezetnek azokat (a terhesség első napjaiban kialakuló) sejtjeit nevezzük őssejtnek, amelyek egyrészt életük végéig képesek szaporodásra, másrészt számtalan feladatot tudnak ellátni. Vagyis más, különböző feladatokra specializálódott sejtekkel ellentétben, az őssejtek (bizonyos hatások folytán) például akár szívizomsejtként, akár hámsejtként vagy idegsejtként is működhetnek tovább. Vannak őssejtek, amelyek kizárólag az embrióban jönnek létre, más fajták viszont korlátozott mennyiségben (pl. a csontvelőben) a felnőtt szervezetben is megtalálhatók.

A csontvelő-átültetéssel kezdődött

Bár az 1960-as évek elején nem nevezték még őssejtbeültetésnek az első csontvelő-transzplantációt, mai fogalmaink szerint már annak számított a Párizsban 1963-ban, kísérleti jelleggel végrehajtott beavatkozás. Pár évvel később az Egyesült Államokban E. Donall Thomas és munkatársai továbbfejlesztették az eljárást. 1975-ben ismertették tudományos eredményeiket, melyeket olyan, kemoterápiára rezisztens leukémiás betegeknél értek el, akiknek testvérből származó csontvelősejteket adtak intravénásan. Több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kezdeti, rendkívül nagy kockázattal járó, többnyire életmentő kísérleti (Nobel-díjjal elismert) beavatkozásból, széles körben elfogadott és alkalmazott eljárás váljék.

A korábban alkalmazottaktól merőben eltérő, új kezelési metódus bevezetését számos hematológiai és immunológiai tudományos felfedezés segítette. Többek között a kutatók számára nyilvánvalóvá lett az a tény, hogy a sikeres csontvelő-átültetéshez elengedhetetlen a fő szövetegyezési antigének azonossága. Továbbá az is, hogy az idegen emberi szervezetből származó sejtek transzplantációjának szövődményeiért a T-limfociták felelősek. E felismerések nyomán később lehetővé vált a csontvelő mellett a perifériás vérből nyert mononukleáris sejtekkel való transzplantáció is, míg 1989-ben új őssejtforrásként a köldökzsinórból vett vért is alkalmazni kezdték. Az őssejtekkel való kezelések eredményei folyamatosan javultak és biztonságosabbak lettek. Az eljárással kezelhető betegek köre pedig egyre szélesedett.

Gyűjtik a köldökzsinórvért

A terápiás sikereken felbuzdulva először 1993-ban, az Egyesült Államokban hoztak létre köldökzsinórvér őssejtbankot. A készletet egy nyilvános, kifejezetten erre a célra alapított intézményben tárolták. A nem saját célra felhasználandó őssejtkészlethez bárki rászoruló hozzáférhet.

Jelenleg az USA-ban több mint fél száz intézmény foglalkozik idegen donoros köldökzsinórvér tárolásával. Tizenhét szövetségi államban van olyan kórház, amely részt vesz az ingyenes köldökzsinórvér-adási programokban. A magán, fizetős köldökzsinórvér-tároló bankokban általában az újszülöttek családtagjai helyezik el a vérmintát, számolva azzal, hogy a közeli vagy távolabbi jövőben szükségük lehet arra gyermekük vagy a családtagok gyógyításához.