Felettébb búsonganak azon, hogy az a bizonyos tekintély mára alaposan megfogyatkozott. Némely beteg ma nem tiszteli a gyógyító hivatást, diagnózisáról vitatkozik az orvosával, hol beszedi a felírt patikaszert, hol pedig kidobja. Még olyan is akad, aki kétkedik orvosa szavában, és a bizonyosságért olykor két-három rendelőben is megvizsgáltatja magát. Nem is beszélve azokról a kirívó példákról, amikor a feldühödött páciens kezet emel a doktorra.

Egykor bezzeg szent és megkérdőjelezhetetlen volt a falu orvosának, patikusának véleménye. Az emberek hallgattak szavukra, megfogadták az intelmeiket. Egyszóval fenntartások nélkül tisztelték őket. A beteg engedelmesen elfogadta a diagnózist, szorgalmasan szedte a rendelt medicinákat, és még a háta mögött is tiszteletteljesen beszélt a doktorról. Mégpedig azért, mert az orvosnak tekintélye volt. Ami persze nem holmi születéssel szerzett privilégium volt, nem apáról fiúra szállt a falusi körorvost mindenáron tisztelni parancsoló tradíció. Azt bizony meg kellett szerezni. Sok-sok munkával, éjszakai beteghez rohanással, a szakma iránti végtelen alázattal. Nem utolsósorban pedig személyes példamutatással. Ami főként az orvos magánéletében, a viselkedésében mutatkozhatott meg szépen.

A régi időket persze messze sodorták az elmúló évek, mára megváltozott minden. Nemcsak a világ, az emberek, hanem a gyógyító munka, és maguk az orvosok is. Sajnos (bocsánat a sok-sok kivételtől!) nem éppen javukra szolgált e változás. Gondolom, régen sem volt szakmai fiaskóktól mentes a gyógyítás, hibáztak olykor az orvosok is. Hisz emberek voltak. Legfeljebb a híre nem terjedt akkora sebességgel, mint manapság. Azt viszont kétlem (habár ki tudja?), hogy lett volna doktor, aki kórházából a saját garázsába hordja haza a fél műtő eszköztárát, vagy vidéki főorvosként csalással operálja betegek százait, akiktől ezért még külön busás hálapénzt is zsebre vág.

A minap a háziorvosok fele mutatta be, mivé válhat a gyógyító szakma egykor oly nagyra értékelt presztízse. Nagygyűlést tartottak, hogy tiltakozzanak az őket ért méltánytalanságok miatt. Ami úgy önmagában rendben volna, hisz mindenkinek szíve joga harcolni a maga érdekében. Még azt sem vitatom, vajon joggal követelnek-e száz százalékos jövedelemnövelést. Mert nem magával a fórummal, hanem annak mikéntjével van gondom.

Nem hittem a szememnek, mikor megláttam az esti híradóban: a sportcsarnok lelátóján ülő háziorvosok közül jó sokan, mintha focimeccsen lettek volna. Hujjogattak, pfujoltak, fütyültek, ordítottak, mint a meccsen vagy egy politikai nagygyűlésen. Éppen csak a zászlók hiányoztak, no meg a sípok, dobok és kereplők. (Megjegyzem, ugyanezt már az amúgy szelíd lelkűnek mutatkozó patikáriusok is megtették nemrég.)

Az orvosok gyűlésén, legalábbis nálam, az „elkúrtátok” bekiabálás verte ki a biztosítékot. No nem azért, mert prűd lennék, s az ilyenfajta kifejezés bántaná a szépérzékemet, hanem mert láttam a doktor úr üvöltéstől eltorzult arcát, és szemében valami gyűlöletfélét, ami mostanában (sajnos) túl gyakran mered ránk a képernyőről. Meglehet, neki nem is praxisa finanszírozásával van legfőképp baja, az csak jó ürügy rá, hogy (politikai) véleményt nyilvánítson? Nem tudom, és nem az én tisztem megítélni. Azt viszont tudom, hogy nem szeretném, ha az én háziorvosom gyógyítás helyett nagygyűlésre járna, különösképp pedig úgy elvesztené a fejét, mint azt jó néhány kollégája tette. Mint ahogy azt sem szeretem, ha a lelkek gyomlálása helyett korteskedik a plébános, vagy ha a jóságos tanító néni transzparensekkel viszi utcára tüntetni a 2/B-t.

Lóránth Ida