Elsőként a támadó vadállatról...

A fekete kutya
Egy emberrel néztünk egy kutyát, hatalmas, fekete, igen vérengző fajtát, amely be volt zárva egy ketrecbe. Az ember a kutya gazdája volt. A véreb vészjóslóan, némán nézett minket, és mindannyian tudtuk, hogy idő kérdése, mikor szabadul ki, és akkor, akit talál, azt bizony szétmarcangolja majd. Ez a nap egyszer csak eljött, és nem mi voltunk a ketrec előtt, hanem egy harmadik ember, akit a kutya azonnal megtámadott.

Mi ketten egy kamrafélébe menekültünk, és ott vártunk... igazából nem tudom mire, de olyan érzésem volt, hogy így is, úgy is halál vár ránk. Ami a legdurvább az egész álomban, hogy a harmadik ember, akit halálosan megsebzett a kutya, nem halt meg. Tudta viszont, hogy valahol az épületben vagyunk, és szörnyű, bűntudatébresztő módon énekelt.

Mi hallgattuk, és végig azt gondoltam, hogy ez az ember, aki velem van, ő a kutya gazdája, neki kellett volna ott lennie és meghalnia... nem pedig annak a másik ártatlannak (akinek egyébként világos, lepel szerű ruhája volt).

A kutya gazdája maga az álmodó, és ő a néző is, aki most szemügyre veszi, mi is zajlik benne: vérengző ösztöneit (a fekete kutyát) bezárva tartja.

Lelke mélyén úgy érzi, csak idő kérdése, mikor szabadul ki marcangoló dühe, ami elől nem lehet örökre elbújni. Ha kitör, kontroll nélkül zúdul az első emberre, akit megtalál, még ha az ártatlan is. Az álmodó tisztában van vele, hogy indulatait néha ártatlanokon vezeti le...

Bár még soha senkit nem ölt meg – csak gondolatban –, mégis súlyos bűntudat gyötri, ami szirénhangként, folyamatosan zúg a fejében, nem tud tőle szabadulni.

Néha legszívesebben belehalna ebbe az elviselhetetlen bűntudatba (ami mellesleg nyilván még gyerekkorában égett bele).

Nagyjából megírtam neki az elemzést, hozzátéve, hogy erkölcsi gátlás híján sokan gyilkossá válnánk. A következőt válaszolta:

... Hónapok óta valóban ezen vagyok elakadva, hogy mi az a düh, amit az álmom ezek szerint megtestesít. Nagyon érdekes, hogy azt írtad, rengetegen gyilkossá válnánk belső gátak híján, mert bizony én is éreztem már, hogy olyan mértékben dühös vagyok, hogy ölni tudnék. Természetesen nem fogok. Keresztény ember lévén, nem akarok rosszat kívánni egy másik embernek, és kínoz az érzés, hogy mégis megteszem. Pedig azt érzem, hogy amíg rosszakaró ember vagyok, tele negatív gondolatokkal, addig nem fogok tudni túllépni a sérelmeimen... az idő pedig telik, és minden egyes napot elvesztegetettnek érzek, amikor nem sikerül megoldani a problémámat.

A gonoszság (rossz szándék) a sérelem okozta harag időben és térben elcsúsztatott megnyilvánulása – írtam neki egy másik levélben. – A sérelem fájdalmas dolog, amire minden normális ember (gyerek) azonnal ösztönösen reagál. Ha az embert (gyereket) sorozatosan bántják, akár „csupán” gyermeki méltóságában, és sorozatosan megakadályozzák, hogy a sértésekre normálisan reagálhasson, akkor a személyisége sérül, aminek egyik tünete lehet a rossz szándék (gonoszság, kegyetlenség), amin, ha megtanul uralkodni, akkor az befelé fáj.