Ha komolyan vesszük az olyasmit, hogy „törött tükör álomban halált jelent”, az igencsak ártó módon hat a lelki egészségünkre. Szerencsétlen álmodó nézheti a hozzátartozóit, vajon kinek az elvesztésére kell felkészülnie. Végső soron talán nem is olyan nagy baj ez, hiszen a halálra valóban fel kell készülnünk, el kell fogadnunk az élet természetes velejárójaként, de nem biztos, hogy könnyebb úgy, ha az egészséges rokonunkat ijedten fürkészni kezdjük, milyen rejtett betegség emésztheti, esetleg szólunk neki, hogy vizsgáltassa meg magát. Ez utóbbi a lehető legártalmasabb hatása a helytelen álomértelmezésnek, hiszen másra rakjuk át a saját problémánkat, riogatjuk őt feleslegesen. Nekünk kell az ő halálával foglalkoznunk, nem neki. Önvizsgálatot kell tartanunk, milyen érzelmekkel küszködünk a felszín alatt vagy éppen felette az illetővel kapcsolatban.

A mi álmunk rólunk szól, és nem arról, akiről álmodunk. Ez a halálra éppúgy igaz, mint bármi másra. Bárkire bármilyen szerepet osztunk álmunkban, minden a saját érzéseinket vetíti ki.

Szeretteink halála álmunkban – legegyszerűbb megfogalmazásban – az elengedés problémájáról szól, arról, hogy ő nem a tulajdonunk. Nem lehet kliséket ráhúzni a „halálos” álmokra, ezért két, látszólag nagyon különböző álmon mutatom be a halál jelentéseit.

A rémisztő gyerekhalál

A leggyakoribb és legborzalmasabb halál az álmokban, amint ébren is, a gyerekhalál. Az anyák rettentően megrémülnek egy ilyen álomtól, alig tudnak szabadulni a félelemtől ébren, hogy valóra válik az álom. Nos, éppen ezt a félelmet provokálja az álom, azt akarja, hogy szembesüljünk az aggodalmunkkal, a halálfélelemmel, amely elválaszthatatlan a gyerekneveléstől, együtt kell élnünk vele, nem hihetjük, hogy lazán, könnyedén megy az anyaszerep, oda se kell figyelnünk.

Azt sem hihetjük, hogy ha nagyon odafigyelünk, akkor megóvhatjuk a gyereket sorsa beteljesítésétől, vagyis ha bezárjuk őt saját, megbízható(nak hitt) rendszerünkbe. A halál-álom arra figyelmeztet, hogy a gyerek sorsa nem (csak) a mi kezünkben van, mi csupán kísérők vagyunk az életében, nem tulajdonosok.

És végül, félve mondom csak, mert haragudni fog rám az Olvasó, a gyerekkel kapcsolatos tudattalan agresszió és az amiatt érzett bűntudat is manifesztálódhat a halál-álmokban. Azok az anyák, akik jártasak a lélek világában, ki merik mondani, akár hangosan is, hogy néha pokolba kívánják a gyereküket, úgy érzik, ki tudnák hajítani az ablakon dühükben, fáradtság, kimerültség, magukra utaltság, magányosság okán. Nem teszik meg, mert uralkodnak magukon.

Így van rendjén, nem pedig úgy, hogy magát az érzést sem engedem meg magamnak, ez ugyanis nem lehetséges, csak hazudható. Nincs olyan anya, aki ne érezne néha szörnyűségeket a gyerekével kapcsolatban. De sokan a pusztító érzést nem engedik a tudatukig eljutni, ami azonban nem jelenti azt, hogy nincs miatta bűntudatuk, talán az is csak tudattanul. Az álom gondoskodik a felszínre kerülésről.