Az álom-áthallások négy fő típusa

1. Egy álom intenzitása olyan erős, hogy egyszerűen behatol a másik ember belső terébe, ahogy egy szag terjed a levegőben, s érzi az is, aki nem szippant belőle. Ahogy az adott szagmolekulák adott „szagképet” váltanak ki a szagló agyában, úgy az intenzív „álom-molekulák” is adott álom-képeket váltanak ki az „ártatlan” jelen lévő agyában. Az egyik fél a „felelős”, a kiváltó (szagforrás = álomkép-forrás), a másik a befogadó, ha van hozzá „orra”. Ahogy a szagokra sem vagyunk egyformán érzékenyek (a dohányosok kevésbé), úgy mások álmaira sem (a tévéfüggők kevésbé). Ebbe az áthallásba tartozik az előző cikkemben ismertetett 4-es álom.

2. A két álmodó egyaránt érintett a témában, mindkettőnek benne van a személyes levegőjében. Olyan, mintha együtt hozták volna létre a szagmintát, együtt kotyvasztották volna. Leginkább szülő-gyerek kapcsolatban jelenik meg, mint az előző cikkemben leírt 5-ös álom esetén.

3. Az egyik álmodó álmára valamilyen személyes érintettség miatt fogékony a másik, ezért könnyedén ráhangolódik a hullámaira, „áthajózik”, és a maga igénye és mértéke szerint hagyja magát sodorni vele, miközben álmodja a saját álmát is. Ilyen az előző cikkem 3-as álma.

4. Az előzőhöz hasonló jelenség, amikor az egyik álmodó álma „otthonra talál” a másik ember lelkében, bemozdítja, mert ott is van hasonló, álmodásra kész téma, épp csak kiváltó ingerre várt, a saját-inger talán nem volt elég erős. Előbb-utóbb a társa nélkül is álmodott volna hasonlót. Olyasmi ez, mint amikor az ember őszinte döbbenettel felkiált: „Te jó ég, ez hihetetlen, ebben a percben gondoltam én is, hogy felhívlak téged. Hát ez telepátia!” Ez általában így nem igaz, az illető fejében a gondolat még nem született meg, csak a tudattalan vágy motoszkált benne, amit a „meglepő” telefonhívás életre keltett. Ide sorolom az előző cikkemben leírt 1-es és 2-es álmokat.

5. A leggyakoribb jelenség, amikor csak egy kép, egy részlet, egy aprócska foszlány jelenik meg azonos formában két teljesen különböző álomban. A két ember álmodja a maga álmát, de egy kicsit nyitott marad a körülötte lévő légkörre is (ahogy az orrunkat se tudjuk becsukni), amelyben képek, formák. színek hullámai rezegnek, és egy-egy hullámfoszlányt letölt a saját álma számára. Mintha összeütköznének kettejük álomkép-hullámai, és kölcsönösen behatolnának egymáséiba. Mint a számítógépen előugró ablak: ha nem figyelek rá, akkor is betódul a fejembe, akaratom ellenére. Mivel az ember álmában kevéssé tudatos munkát végez, ezek ellen az előugró képek ellen nem klikkel, kénytelen bedolgozni az álmába, ahogy gyakran a saját belső ingereit is (éhség, szomjúság, vizelési és egyéb ingereket).