A gonoszság eredetével itt nem foglalkozom, filozófusokra bízom, Nietzsche jó a témában. Engem a mindennapjainkban megélt gonoszság érdekel, amiről nem szeretünk beszélni vagy a papokra bízzuk.

A gonoszság: harag által kiváltott, késleltetett reakció. Harag, amely nem ott sül el, ahol felgerjedt. Keletkezési helye a kezeletlen félelem, a kifejezetlen sérelem vagy a meg nem értettség okozta düh. Természetéből adódóan a gyerekkorban gyökerezik. Aki megértésben és törődésben nőtt fel, az kezelni tudja a sérelmeit, félelmeit, tehát nincs oka gonoszságra. Lehet, hogy kevés az egészséges felnőtt...

Felmerül egy kérdés: azok a gyerekek, akik „ártatlan” kíváncsiságból kitépkedik a légy szárnyait, hátára fektetik a bogarat, vagy a macskát visszatartják a farkuknál fogva, gonoszak? Mert azelőtt féltek vagy megbántódtak? Igen. Kíváncsiságuk abból ered, hogy nagyon jól ismerik a frusztráció érzését, a szenvedést, és tudni szeretnék, hogy van ezzel más. Így a magányukat és értetlenségüket valamelyest csökkentik. Amíg a másik fél, addig nem ők. Kívülre kerül a félelem. Tudják, hogy embert nem szabad kínozni, így beérik az állattal való paradox „azonosulással”. Gonoszságuk védelem az értetlenség kibírhatatlan érzése ellen. Már nincsenek egyedül. Hatalom került a kezükbe kiszolgáltatottság helyett, amit már nem bírtak elviselni.

Nem feltétlenül válik gonosszá az a gyerek, akit nem védtek meg, ha félt, vagy nem mondhatta el a megbántottságát. Válhat az ilyen gyerekből neurotikus, depressziós vagy kényszerbeteg felnőtt is. A gonoszság csak egy a lehetőségek közül a „nehézségek” kezelésére, társadalmilag elfogadhatatlanabb, mint a depresszió, ámbár amikor a depresszió gyilkosságba, sőt családgyilkosságba csúcsosodik, akkor elnézőbbnek bizonyulunk egy kis mezei gonoszkodással szemben. Mondjuk, Laci belerejtette Juliska táskájába az egeret, mert hallani akarta a sikoltozását – talán még együtt is nevettünk vele. (Én aligha...)

Álom-példa a gonoszság mibenlétére

Ülünk gyerekkori szobámban, balra tőlem anyám, jobbra a fiam, vele beszélgetek. Hirtelen felnéz a gyerek a szoba ágy feletti sarkára, egy kicsi pók szaladt elő. Mondania sem kell, hogy tüntessem el, hiszen tudom, hogy fél tőle. Egy cirokseprűvel könnyedén szétkenem a pókot. Folytatnánk a beszélgetést, de megint meglátunk egy pókocskát. Megint lazán szétkenem, de most már egy kis rossz érzéssel: nem szép dolog a kis ártatlant agyonnyomni. És még nincs vége: most egy óriási százlábú szalad elő a sarokból, ettől már én is félek, teljes grafttal esek neki, hiszen veszélyes állat, könnyen eltűnik, aztán az ágyban bukkan elő a mérges csípésével.

Erőteljesen trancsírozom rajta a söprűt, nehogy életben maradjon. Rossz így széttaposni egy élőlényt, de ha egyszer rettegünk tőle! Önvédelem! Amikor végzek, kiviszem a seprűt, hogy a ráragadt maradványt a szemetesbe rázzam. Menet közben vetek rá egy pillantást, biztosan döglött-e. A hatalmas, undorító izé furcsa formát öltve élettelenül lóg le a söprűről. Mintha két karja, két lába lenne, amik begörbítve, ördög módra szétállnak. Rossz ránézni, félelmetes – borzongva átfut az agyamon, hogy a gonoszok szívesen riogatnának vele másokat. Jó, hogy nem ez történik. Sietve kidobom a fertelmet.