Amikor az asszonyka megtudta, hogy teherbe esett: átjöttek hozzánk elújságolni. Megkérdeztem tőlük: és örültök neki? A kismama megrándította a vállát és azt felelte: ez Isten akarata volt.

Eltelt egy kis idő: a baba már több hónapos volt. A kertjük melletti füves részen vágtam át, és nyöszörgést hallottam. Mivel mindig minden ajtót nyitva hagytak: bementem és benéztem a sűrű lugas mögé.

A picit kitették a kertbe, egy járókába. Egy hatalmas dzsekit (!) adtak rá, ami félrecsúszott, és a gyereknek beszorult a feje a kabát ujjába. Már fuldoklott szegényke...

Kiszabadítottam és kerestem a lakásban a szülőket: nem találtam senkit. Bejártam a környéket és nagy nehezen ráakadtam az anyukára, aki vallási énekekkel volt elfoglalva egy szektatársa lakásában.

Megint eltelt egy kis idő és ugyanazt a hangot hallottam a kertjükből. A gyermeknek kötélen belógattak egy csörgőt, és a kisfiú feltekerte a nyakára a madzagot. Minden voltam, csak úrinő nem, amikor a „mamát” előkerítettem a ki tudja hányadik szomszédból.

Beszélgettem erről a szociális nővérrel, aki azt mondta: ő például lopva adta be a kúpot a kicsinek, mert a szülők szerint a lázat is a jó Isten adta: nem kell azt csillapítani. Még akkor sem, ha közel 40 fok.

A gyermeket kb. kétéves korában rokonokhoz vitték. Egyszer csak csöngött a telefon, és az asszonyka hívott: gyorsan menjek át hozzá, mert rosszul van. Segítettem neki rendbe tenni magát, és rákérdeztem: csak nem megint terhes vagy? De igen, válaszolta.

Utólag szégyelltem magam a kifakadásomért, de azt kérdeztem: mi a fenének neked még egy gyerek, amikor a másikkal sem törődsz? Azt felelte, tiltja a vallása a védekezést.

A második gyermekük is megszületett. Én mindenórásan vártam a kislányom érkezését: már nem mozdultam ki a lakásból. Szellőztetni szerettem volna és kinyitottam a bejárati ajtót. S akkor tolták előttünk az üres babakocsit. A második, gyönyörű kisfiú megfulladt a kertben, mert hasra fektették, és az énekléstől nem hallották meg a sírását. A be nem avatkozás sokszor a legfájdalmasabb beavatkozás.

Ezek a szülők a saját elveik miatt magára hagyták a gyermeket, és mivel a szülői jogok őket illetik meg, ebbe nem lehetett kívülről beavatkozni, csak véleményt mondani, és bizonyos esetekben menteni a nagyobb gyermeket. Mennyire torz véglet magára hagyni, úgymond, Istenre bízva egy gyermeket.

Ugyanilyen torznak tartom a szülői magatartás egy másik végletét, amit egy amerikai házaspár talált ki. Ez a beavatkozásnak igen különös módja: szintén fényévnyire eltér a szülő-gyermek kapcsolat lényegétől. Senki nem kényszerít bennünket szülőségre, de ha már vállaltuk, ez a szerepkör nyilvánvalóan követelményeket állít elénk, kötelességekkel jár és jogokat biztosít.

Míg az említett ismerős házaspár halált okozó gondatlansággal elhanyagolta kötelességeit, addig a sajtóban nagy visszhangot keltő amerikai szülők, jogaikkal (vissza)élve, kötelességük komfortosabb végezhetősége céljából agykárosodott kislányukat műtétek sorozatával szó szerint átalakíttatták.

A méretre igazítás szlogenje, hogy a 9,5 éves Ashleynek – aki egy párnára letéve szinte mozdulatlanul marad: innen ered a beceneve – sokkal jobb lesz, ha testi megjelenésében is örökké gyermek marad, mivel nem tud beszélni, járni, nem tudja önmagát ellátni, és értelme állítólag egy csecsemő szintjének felel meg.

A testmérnöki műveletek fázisai – melyeket az ötletgazda édesanya elképzelései alapján a seattle-i gyermekkórházban vittek véghez – a következők:

1. A méh eltávolítása. Ennek célja a szexuális zaklatás miatti terhesség elkerülése, a nonkomfortos menstruáció alóli mentesítés és a méhdaganatok elkerülése.
2. Az emlőkezdemények eltávolítása. Ennek célja a szexuális zaklatás elkerülése és a speciális kocsikban való akadálymentes elhelyezés.
3. A növekedés leállítása. Ennek célja, hogy Ashley ezután is beleférjen a fürdőkádba, és továbbra is könnyebben lehessen emelgetni.

Így sikerült 40% súlynövekedést megspórolni. Szándékosan írtam erről szinte jegyzőkönyvszerűen ridegen. Nem véletlenül kavart ugyanis hatalmas vihart ez az eset. Sikítva visszautal a náci medicinára, aminek itt számos jellegzetes ismérve tetten érhető. Mint ismeretes, túl azon, hogy segítette egy meghatározott réteg kitaszítását az emberi közösségből; társadalmi és politikai problémákat orvosi problémának álcázott; az orvosi etikát és az emberi jogokat teljesen figyelmen kívül hagyta.

Roppant elgondolkodtató, hogy Ashley esetében valóban szociális problémát oldottak-e meg az orvosi beavatkozások? Mennyibe kerültek a műtétek, és esetleg azok árából nem lehetett volna-e Ashley mellé gondozót fogadni vagy egy emberséges intézetben elhelyezni? Joguk van-e a szülőknek dönteni az emberi méltóságot érintő kérdésben? Különös tekintettel arra, hogy itt az ő kényelmi szempontjaik látszanak dominálni. Azért, mert a kis Párnaangyal nem éli meg a saját emberi méltóságát, azt még meg lehet sérteni?

Ugyanez a kérdéskör viszont a bioetikai szempontból félelmetes jövő felé is mutat. Ha az orvostudomány ilyen mértékben fejlődik, akkor mennyiben maradhatunk önmagunk, mennyire leszünk személyiségek, ha a technika fejlődésével esetleg nagy szabású testi átalakításokon megyünk át? Ha nem élesen kontúrozott a személyiség, akkor az emberi jogok is okafogyottá válnak...

A biotechnológia – ha nem vagyunk résen – a gyengék és nem elég rátermettek ellen irányuló eugenika felturbózott változata lehet.

Dosztojevszkij írta: „Ha az egész világ békéjének, nyugalmának s minden ember végső boldogságának eléréséhez szükséges és elegendő lenne egyetlen kisgyermek megkínzása, ezt a kisgyermeket akkor sem lenne szabad megkínozni.”

Hajduné Fábián Julianna