Ma sem tudom, hogy miért, de addigra a szobában egyre fojtogatóbb lett a levegő, és engem egyfajta pánik fogott el. Nagy erőfeszítésembe került a székemen maradni és nem kirohanni. Rossz érzésem csak fokozódott, miután az apát megszemélyesítő nő szinte transzba esett, és iszonyú fájdalom ült ki az arcára. A vezető időnként megkérdezte a szereplőket, hogy éppen mit éreznek. Néha Pétert is „faggatta” az ő hogylétéről. A párbeszédek és a cselekedetek többsége nem a szeretet és a megértés jegyében zajlott. Eddigre már többen sírtak is, mert érezhetően iszonyú feszültségek szabadultak fel. Az állítás (így nevezik a szituációs játékhoz hasonló eseményt) végén Péter jelképesen visszaadta az apjának az életét, hogy ő maga élhesse a sajátját. (Azóta megtudtam, hogy az idős ember két héten belül meghalt. Addig nem tudott elmenni, amíg vissza nem kapta a saját életét...) Természetesen a többi résztvevő is visszaadta a szerepeket, nehogy véletlenül valaki benne ragadjon más helyzetében. Ez nagyon fontos momentum!

Egy házasság megmentése

A következő állításban egy harmincas nő szerepelt. Öt éve ismeri a férjét, akinek ez a második házassága. Két kicsi gyermekük van, de a férfi előző házasságából is született két gyermek, akik már majdnem felnőtt korúak, de az új családot teljesen elutasítják. Részben emiatt gyűlt fel nagyon sok feszültség a kapcsolatban, a nő már a válást tervezte.

Néhány mondatos bevezetője után Teréz kiválasztotta a családját megszemélyesítő szereplőket. A megjegyzésekből, cselekedetekből, párbeszédekből az derült ki, hogy a nő nem tudja elfogadni az első feleség és a „nagy gyerekek” elsőbbségét, ez okozza a feszültséget. (Sérült a sorrendiség törvénye!) A „gyógyítás” érdekében a nőnek helyet kellett cserélnie a saját magát megszemélyesítő szereplővel, és oda kellett mennie az ex-feleséget megszemélyesítő nőhöz, elismernie az ő elsőbbségét és megköszönni neki a férjét. Ezután a könnyeivel küszködve a gyerekeket „játszó” szereplőknek is el kellett mondania néhány hasonló mondatot.

Az állítás végére – saját elmondása szerint – teljesen másképp alakult a helyzet, mint amit várt. A tervezett válással kapcsolatban akart megerősítést kapni, most mégis azt érezte, hogy a férje nyitott felé azok után, hogy ő elfogadta az előző családot. Világossá vált, hogy együtt kell maradniuk. (Érdekes és döbbenetes volt számomra, hogy a háttérben állt egy személy, aki valószínűleg a nő édesanyja lehetett, és mintha ő gyakorolt volna láthatatlan nyomást a lányára a válás ügyben...)

Ajánlás:
A fentiek az Olvasó számára talán ijesztőnek, sőt zagyvaságnak tűnhetnek. Egyet azonban biztosan tudok: nekem nagyon sokat jelentett, hogy ilyen módon láthattam és átélhettem mások sorsát. Ráadásul az én problémám is megoldódni látszik. Olyan tapasztalat ez számomra, amelyet sokáig nem felejtek el, és a megoldhatatlannak tűnő gondokkal küszködőket csak biztatni tudom a részvételre.

Vég Erzsébet