A fent említett katari hölgy, úgy mellékesen, egy kisebb városrészt birtokol nővérével együtt. Mi is neki fizetjük a borsos lakbért, ami az utóbbi négy évben a mi lakásunkra nézve megduplázódott. Abból, amit rajtunk keres, futja sofőrre, kiszolgáló személyzetre, szakácsra, takarítónőkre, akik a kényelméről gondoskodnak, miután fáradtan hazatért az iskolából. Ha bankba megy pénzügyeit intézni, akkor valószínűleg a nőknek fenntartott szárnyat veszi igénybe. Ha kikapcsolódni vágyik, akkor valamelyik drága klubba jár úszni, szaunázni, jaccuzziba. Évente háromszor üdül külföldön. A nyugati világ szemében ő az elnyomott arab nő.

Nem volt szerencséje férjhez menni

Jóllehet a nyugati világ téved, mert ezek a tanult, gazdag arab nők függetlenek és mindenük megvan, valami mégsem adatott meg nekik és sorstársaiknak. Egy férj, egy társ, és gyermekek. Pár hónapja meglepő dolog történt velem. A parkban sétálgattam, amikor egy katari hölgy hívott meg a gyékényére, hogy igyak meg vele egy kávét. A dolog azért szokatlan, mert ezek a nők elzárkóznak, és sokszor igen erősen kimutatják ellenszenvüket a külföldivel szemben.

Miközben az errefelé oly jellemző, agyagsárga kávét kortyolgattam, megtudtam róla egyet s mást. Negyvenéves, diplomás nő, akinek sosem volt szerencséje férjhez menni. Ez az állapot nagyon sok más katari nőre is jellemző. Valaha a szülők intéztek mindent. Már a kilencéves gyermeknek kijelölték, hogy ki lesz a házastársa, a fiatalok meg belegyeztek, hisz évszázadok óta így működött a világ.

De mára minden megváltozott. A lányok tanulnak, nem érnek rá a korai férjhez menetelre. És, ugye, egy tanult lány ma nem is egyezne bele, hogy férjet jelöljenek ki neki. Ráadásul az országot ellepték a külföldi nők, akiknek az arca nincs takarva. A katari férfiak is vonakodnak ma már elvenni valakit úgy, hogy még az arcát sem láthatják, csak az édesanyjuk vagy a nővérük elbeszéléséből alkothatnak valamelyes képet arról, hogy is néz ki a leendő feleségük.

És miközben a katari fiúk boldogan házasodnak nem katari nőkkel, a katari állam ledobja gondoskodó kebeléről azt a nőt, aki külföldivel merészel házasságot kötni. Az ilyen házasságot általában Katar államon belül nem, csak kívül lehet megkötni. A lapok pedig soha nem mulasztanak el hírt adni olyan, koldusbotra jutott katari nőkről, akik nem katarihoz férjhez menvén és megözvegyülvén, semmilyen állami támogatásra nem tarthatnak igényt. Fizetniük kell minden olyasmiért – egészségügy, gyermekek iskolája –, amiért egy átlag katarinak nem kell. A katari állam egyszerűen nem ad állampolgárságot azoknak a gyermekeknek, akiknek csak az anyjuk katari.

Miért a megkülönböztetés? Egyáltalán nem ritka ez a gyakorlat a közel-keleti államokban. Hivatalos indoklás szerint a dúsgazdag katari lányok könnyen házasságszédelgők áldozatai lehetnek. Ellepnék az országot – úgymond – a szerencselovagok, hogy helyi lányok szívét összetörvén, nagy vagyonokat kaparinthassanak meg.

Persze ebben van is némi igazság. A katariak életszínvonala évről évre szédítő rekordokat dönt meg. Mára 30 ezer dollár körül van az egy főre jutó a nemzeti jövedelem.

Fátyollal a pokol tüze ellen?

De mi a helyzet akkor, ha maga a külföldi kérő is dúsgazdag? A napilapok fél éve cikkeztek arról a libanoni üzletemberről, aki egy magánál sokkal szegényebb katari lányt kívánt feleségül venni, akinek ráadásul egyetlen férfi rokona, támasza sem volt. A frigyet a helyi hatóságok nem engedélyezték. „Nem vagyok hajlandó külföldre menni, hogy megköthessem ezt a házasságot. Én itt, a hazámban szeretnék élni a jogaimmal”, így nyilatkozott a katari lány.

Ritka az ilyen bátor kiállás, a gondok pedig egyre nőnek. A házasságközvetítő iroda nyilatkozata szerint több száz nőre jut egyetlen egy házasodni kívánó férfi. A többnejűséget kevés fiatal nő fogadja el. Így marad a jelenlegi tarthatatlan állapot. Nagyon sok lány tudja, hogy teljesen hiába vár. A kényszer szingli élet pedig a törvénytelen kapcsolatoknak, az egyneműek vonzalmának a melegágya.

Sokan évek óta várják, hogy a törvényhozók lépésre szánják el magukat ebben a kérdésben. Egyelőre azonban csak annyi történt, hogy két vallástudós éles kirohanást intézett a fátyol ellen. Állításuk szerint a fátyol pogány kori szokás, és mivel gátolja a nőket a férjhez menetelben, iszlámellenesnek is nyilvánították.

Kérdés, mennyien követik majd e haladó nézet hirdetőit. A legtöbb nőt ugyanis arra nevelték, hogy arcának eltakarása a pokol tüzétől védi őt, és hogy az arc szabadon hagyása Istennek nem tetsző cselekedet. Bár világszerte a muszlim nők nagyobb része nem hord fátylat, errefelé ez igen elterjedt szokás.

Marad-e a fátyol, vagy sem? Győznek-e a hagyományok a józan ész ellenében? És ha le is kerül az arcokról a fátyol, ez vajon elég lesz-e ahhoz, hogy a legtöbb nő megtalálja a párját?

Doha, 2007. március

Alma Wad