Amikor elgondolkodtam ezen a témakörön, föl kellett ismernem, hogy nem gazdálkodunk jól energiáinkkal, úgy pazaroljuk, mintha kifogyhatatlan készletekkel rendelkeznénk. Azt hiszem, az ember mindig is szerette magát mindenhatónak képzelni, manapság pedig ezt a hitet társadalmunk is erősíti azzal a modern mítosszal, hogy minden megoldható egy-két tabletta bevételével. (Lásd a reklámot: „nincs idő a fejfájásra”.) Nyugati kultúránk átlagembere nem szembesül a természet energiájával, emiatt aztán legyőzhetőnek, talán már legyőzöttnek tekinti, és mostanra mindenhatóságának tudatában saját energiáit akarja végtelennek látni. A gyógyszergyárak profitéhsége asszisztál ehhez a törekvéshez, amikor nappalra serkentőket, éjszakára altatókat ad az irányítást magához ragadó emberek kezébe, azt a képzetet erősítve, hogy teste törvényei már nem törvények, és zabolátlan természete nem jár semmi következménnyel.

Mindez elsősorban a városi embert figyelve nagyon szembeszökő. Ő napközben természetesen használja el energiakészletének egy részét a munkával, majd éjszaka tovább fogyasztja túlhajtott szórakozással. Gondolom, olvasóimnak is föltűnt, hogy egyre gyakoribb a depresszió, az impotencia – hogy csak kettőt emeljek ki a sok és egyre gyakoribb problémák köréből.

Mivel kultúránk működésére mi magunk csekély hatással lehetünk, nem árt megismerni saját hajlamainkat, és ennek megfelelően változtatni életmódunkon, hogy megelőzhessük a hajlamaink mutatta betegségek manifesztálódását (megnyilvánulását).

A Nap mitológiája

A Nap a természeti népeknél általában – sok más meghatározás mellett – az ég szíve. Ennek tudatában talán nem véletlen, ha az ember szívének analógiájaként tekintünk rá. A Nap a földről nézve nagyobb a csillagoknál, kvázi uralja körforgásukat, ugyanígy uralja a szív az élet körforgását mind fizikai (a vérkörök mindenható uralkodójaként), mind érzelmi síkon, amikor akár „repes” az ember szíve az örömtől, akár „megszakad” bánatában.

Az egyik, talán mindenki által ismert hitvilág az egyiptomi, ahol a fáraó a Nap fiaként és földi helytartójaként uralkodik alattvalói fölött. Hazánkban talán legismertebb képviselője ennek a hitnek Tutankhamon fáraó, aki születési nevén Tutankhaton (Aton napisten élő képmása), Ekhnaton gyermekeként látta meg a napvilágot, majd miután Amon-Ré régebbi napisten kultuszát visszaállította, megváltoztatta nevét az általunk már jobban ismert Tutankhamonra (Amon napisten élő képmása).

Az azték mitológia két Tezcatlipoca-ja – az első érában vörös, a másodikban már fekete –, egy sokkal differenciáltabb napisten képet mutat. Itt már nem csak a Nap éltető, fennkölt és magasztos isteni voltával találkozunk, hanem a Nap által szimbolizált energiák túlhajtásából adódó rosszra is példát találunk a fekete Tezcatlipoca képében.

Az indiai Bráhman vallás Varuna-Mitra párosa már utal a poláris világ örök kettősségén alapuló együttműködés szükségességére, és ez a tanítás mutatja, hogy mennyire tudatában voltak az energiák helyes felhasználásának. Itt Varuna az éjszaka, Mitra a nappal ura.

A görög Apollón már ismét a Nap által képviselt energiák pozitív voltát hivatott hangsúlyozni, amikor is a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a hódítás képviselőjeként jelenik meg. A görög kultúra abszolút férfiideálját testesíti meg.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a keresztény világ legismertebb alakjának, Jézusnak december 25-i születésnapja szintén egy napisten ünnepére esik, ez pedig Mithrász, a legyőzhetetlen Napisten ünnepnapja, ami szintén nem lehet véletlen.