Jönnek az erős ápolók

Elindulok a folyosón, mikor kirohan a krízisambulanciáról két erős férfiápoló, és megfogják a kezemet, húznak be az ambulanciára. Ellenállok, de nagyon erősek, fáj a fogásuk, bevágnak a szobába, a földre esek. A földön zokogok. Ott jó helyen van, mondják, miközben felülök a székre. Magának biztos valami baja van, ha így viselkedik, mondja az egyik ápoló. Ordítozok az orvossal, hogy tehet ilyet, mit képzel magáról, zeng a hangomtól az egész szoba, még a folyosó is biztos. Az orvos rám se néz, nem reagál. Ez még jobban dühít. Közben az orvos egy ujjal gépelve veszi fel az adataimat, és viszi fel a gépre.

WC-re kéredzkedek, az ambulanciáról nyílik, úgy engednek el, hogy közben bejön velem az egyik ápoló. Megalázóan érzem magam, látja a letolt bugyimat. Megkérem, hogy menjen ki. Behajtja az ajtót. Majd kimegyek én is, és kérem az orvost, hogy hadd telefonáljak, nem szól semmit, ír a gépre, nem figyel a kérésemre, sem rám. Legalább tízszer kérem, a végén már könyörgök. Megengedi, de nem mehetek ki, csak előtte telefonálhatok.

Felhívom az első pszichológusomat, többszöri próbálkozásra is ki van kapcsolva a telefonja. Egyre jobban félek. Felhívom az első pszichológus kollégáját, akivel nagyon jó barátságban vagyok, egy pszichiáter. Annyit bírtam neki mondani, hogy hol vagyok, és belesírtam a telefonba. Kérdezi, mi történt, és csak annyit tudtam mondani, hogy nem tudom. Teljesen fel van háborodva, ígéri, mindjárt visszahívja az ambulanciát a belső számukon. A hívás után leülök az orvossal szembeni székre, és kérem, hogy addig ne csináljon velem semmit, amíg nem beszél a pszichiáter ismerőssel telefonon.

Az orvosnak most már nagyon elege van belőlem, kiabál, hogy én csak feltartom, és nem tud addig mással foglalkozni, amíg így viselkedek, és mondjam már meg a diagnózisomat. Mondom, foglalkozzon nyugodtan mással. Mondjam meg a diagnózisomat. Nem akarom. Mondjam meg. Nem. Mondjam meg. Beleordítom a képébe, hogy borderline. Tudtam, mondja. Közben megszólal a telefon. Reménykedek, hátha a pszichiáter ismerős, és kérem, hogy vegyék fel. Az orvos megint semmit nem reagál, legalább ötször elmondom neki, hogy kérem, beszéljenek vele. Hagyják kicsöngeni, miközben a két erős férfi lefog a széken, és feltűrik a pulóveremet.

Injekció, majd filmszakadás

Nagyon fáj, ahogy a kezemet fogják, mozdulni se tudok, az orvos kommentárja, hogy semmi baj, csak rossz helyen álltam neki sírni. Belém nyomnak egy injekciót, fél perc múlva már nem tudok magamról. Ezután sokáig szalagszakadás.

Nem tudom, hogy kerültem fel az osztályra, nem tudom, hogy került le rólam a ruha, majd fel a pizsama, nem tudtam négy napig semmit, még azt sem, hogy mentem ki WC-re ezekben a napokban. Négy napot végigaludtam. De amikor felébredtem, akkor se tudtam, hogy aludtam, vagy hogy ez egy zárt osztály lenne, ezt már csak akkor tudtam meg, mikor kimentem onnan egy hét múlva.

Egyszer mellém ült egy igazságügyi szakértő, ma már tudom, hogy nem a 72 órás keretidőn belül, amit törvény szabályoz. Az volt az első nap, hogy félig ki tudtam nyitni a szemem, de teljesen akkor sem, nem tudtam beszélni a sok gyógyszertől, nem mozgott a nyelvem, nem tudtam felülni, az alvás se alvás volt, hanem talán tetszhalott állapot.

A cikk folytatásának olvasásához kattintson ide.

További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján.