A kérdést már sokan vizsgálták, evolúciós pszichológusok, szociobiológusok, szociológusok, de a brutális hétköznapokban valószínűleg már sok sarokba szorított férj vagy feleség döntötte el a kérdést egy határozott igennel vagy nemmel, megelőlegezve a tudomány végső szavát e kérdésben. Mert ugye akinek éppen van egy ellenkező nemű barátja szerelmi vagy házastársi kapcsolata mellett, az makacsul hinni szokott benne, hogy létezik szexmentes, őszinte férfi-nő barátság, míg a másik fél közel sem ennyire biztos ebben, és féltékenykedéssel, jelenetrendezéssel, nyomozással nyomatékosítja álláspontját. Teszi ezt jó okkal, hiszen hány barátságnak induló kapcsolatból lett aztán házasságtörés és válás. Azon sokkal kevésbé szoktunk izgulni, hogy netán férjünk beleszeret férfi barátjába vagy feleségünk a barátnőjébe. Jóllehet az ördög nem alszik, de azért megnyugtatóan kevés ilyen esetről tudunk.

Mi az, hogy barátság?

Olykor muszáj feltennünk alapkérdéseket, például hogy mi a csuda ez a barátság, amiről annyit zengedeznek írók, költők, filozófusok, és ami letagadhatatlanul jelen van mindennapi életünkben. Ha naiv evolúciós perspektívából nézzük a kérdést, joggal gondolhatjuk, mi a fenének jó önzetlen barátságokat fenntartani, ahol pénzt, időt, energiát fektetünk valójában idegen emberekbe, csak azért, mert ők a „barátaink”. (Innen üzenem Zolinak, hogy a könyveimet most már adja vissza.)

A barátság kérdése nyomban felveti az altruizmus, vagyis az önzetlenség kérdését: már állatok közt is megfigyelhető az altruista viselkedés (pesszimisták most azt mondják, hogy persze ott még igen) nemcsak szülő és utóda között, hanem lazább rokoni szálak mentén is. A méh élete árán is megvédi a kaptárt, egy őrt álló állat vészkiáltással figyelmezteti a többieket, magára vonva a ragadozó figyelmét, és a csimpánz szívja ugyan a fogát, de nem tud ellenállni, ha a másik kér a banánjából. A szociobiológia feltevése szerint az önzetlenséget a génrokonság erőssége határozza meg, hisz az evolúciós cél az, hogy az én nagyszerű tulajdonságaim elterjedjenek. S minél valószínűbb, hogy valaki hordozza ezt, annál valószínűbb, hogy segítek neki. Mondjuk, az elmélet megbicsaklik, amikor egy rongyos koldusnak pénzt adunk, mert nem hiszem, hogy benne a saját megtestesülésünket látnánk, de erre biztos van egy másik, módosított magyarázat.

A génrokonság és a segítőkészség kapcsolata, ha nem is zavartalanul, de kétségtelenül működik: Philippe Rushton nem igen népszerű a tudomány világában, mert rasszistának tartják, de nem akarom én itt őt tisztára mosni, csak azért hoztam szóba, mert van egy érdekes elmélete, amit genetikai hasonlóság teóriának neveznek. Rusthon barátokat vizsgált meg egy rakás genetikai mutató alapján, és kiderült, hogy a barátok genetikailag sokkal inkább rokonai egymásnak, mint két véletlenszerűen kiválasztott ember. Ugyanez igaz házaspárokra is, tehát nem véletlen, hogy a jó házasságok és a barátságok valamiféle lelki összhangra épülnek. A génrokonok rejtett mechanizmusok révén, ilyen például a szaglás, felismerik egymást, s erre számos érdekes példát találtak már. Az anyák például a szagukról tökéletesen felismerik saját gyermeküket, és szag alapján el tudják különíteni édes és fogadott gyermeküket is. Hasonlóképpen az édestestvérek is felismerik egymást szagukról. Még meglepőbb, hogy a nők olyan férjet szeretnek választani, akinek a szaga apjuk szagához hasonlít, s ennek hátterében ismét a genetikai rokonság iránti vonzalmat mutatták ki. Ha valaki tehát nem bírja a barátja szagát, jó ha tudja, hogy már régen rossz! Én időben szóltam!