A görög Panteonban férfi istenként szerepel, ám ez alapvetően a görög/római kultúra patriarchális jellegének következménye. Ha alaposabban megvizsgáljuk a Neptunusz (Poszeidón) jellemzőit, akkor szembetűnők alakjának, illetve archetípusának fokozottan emocionális, azaz női elvű tulajdonságai. Az óceán és a lovak isteneként a tudattalan mélyrétegeit testesíti meg. Az óceán a maga mélységével és titokzatosságával ősidők óta a tudattalanunk lehetőségeit, illetve veszélyeit jelképezi. A mítosz szerint Atlantisz istene is ő volt (létrehozta, majd elpusztította azt). Neptunusz/Poszeidón érzelmi hullámzásai szembemennek a racionalitással, a tudatos én kontrolljával. Ezenkívül Neptunusz/Poszeidón a sűrű sötét erdő istene is, ami – hasonlóképpen az óceán mélyéhez – a kollektív tudattalan jelképe.

Hamvas Béla így ír erről: „... aki, ahogy a tengeren, az erdőben is, fölemeli a mohos köveket, a harasztot megbolygatja, a gyep alatt turkál és korhadt törzsek alatt kutat, egészen természetesnek találja, hogy a tengerfenék és az erdő mélye rokon. Annak azt, hogy Poseidón egyaránt a tenger és az erdő istene, nem kell sokat magyarázni. Ez a rejtett lét, az elragadó felszín alatt tenyésző homályos nyüzsgés az ő birodalma.... És az ember tudja, hogy a léleknek is van sziklaalatti és harasztalatti része, amely a félelmetes férgektől éppen úgy nyüzsög. A tudattalan, ha önmagát ki akarja fejezni, mindig óceán vagy erdő képében jelentkezik. S ebben az óceánban, mely nem egyéb, mint erdő a víz alatt – és erdőben, amely nem egyéb, mint óceán a földön, ebben az emberi lélekben, amelynek tudatalatti része az óceán mélye, Poseidón uralkodik...”

A határok feloldása

A fentiek ismeretében talán érthető, hogy az asztrológia önismereti modelljében a határok feloldása, illetve a káosz kapcsolódik a Neptunusz planéta által képviselt kollektív archetípushoz. Hozzá kapcsolható a misztikum, a spiritualitás, az ozmózis (átszivárgás), az inspiráció, az álomlét, a határtalanság, a fantázia, a mese, a megfoghatatlanság, a vágyakozás, az ösztönösség, az illúzió, a félrevezethetőség, a befolyásolhatóság is.

Fritz Riemann szerint a Neptunusz a lélek területét szimbolizálja, ahonnan sejtések, inspirációk és víziószerű sugallatok, jelentőségteljes álmok, és csupán az értelmünkkel már fel nem fogható bizonyosságok szintúgy érkeznek, mint ahogyan hallucinációszerű fantáziaképek, önámítások, kényszerképzetek és a valóságtól távol álló vágyálmok. Míg az Uránusz archetípusa intuitív felismeréseivel egy csapásra lerombolta a tudatos én határait (ez esetben a formális logika értelmében), addig a Neptunusz feloldja azokat az én és a külvilág, a tudat és a tudattalan kölcsönös egymásba hatolásának folyamatában. Nyilván csak stabil tudatos én (identitás) kifejlesztésével védekezhetünk a kiszolgáltatottá tevő neptunuszi befolyások ellen.

Miközben a struktúra feloldásán dolgozik, akkor egyben a sorozatunkban már tárgyalt szaturnuszi szempontokban is ellenérdekelt. A felépítettet lebontja, az alapokat aláássa, a kényszert fellazítja, a kötelességeket kikerüli. Lehet, hogy mindezt előre tudta Szaturnusz, amikor lenyelte a fiát, Neptunuszt (Poszeidónt)? Tengeristenként a kiismerhetetlen, távoli vizek ura volt. S bár a bevezetőben tárgyalt okok miatt férfialakként ábrázolják, lélektani értelemben mégis a női princípium (eleme a víz) a domináns jellemzője. Közel áll a (következő részben sorra kerülő) plútói archetípushoz, amit talán az is megerősít, hogy az alvilágba általában vízi út vezet.

Feminin kollektív archetípus

A Neptunusz – a Plútóval együtt – a lélek feminin jellegű kollektív archetípusa, és mint ilyen, része az animának. Így tehát összeállni látszik az anima komplex volta: személyes összetevői a Vénusz és a Hold, kollektív összetevői a Neptunusz és Plútó.