- Számos pszichiátriai intézmény komoly művészi értéket képviselő képzőművészeti gyűjteménnyel büszkélkedhet, amelynek darabjait egykori betegei alkották. Van összefüggés némely pszichiátriai betegség és a fokozott művészi hajlam, a kiemelkedő tehetség között?

- Kétségtelen, hogy lehet bizonyos kapcsolat a kreativitás és a pszichiátriai betegségek között, ezt a művészettörténet számtalan példája igazolja. A kiemelkedőt alkotó, rendkívüli tehetséggel megáldott művészek életútját elemezve megállapítható, hogy közöttük világszerte feltűnően sok volt a patológiás eset. Többük életrajzából kiderül, hogy vagy évtizedeken át feldolgozatlan, fiatalkori traumákat hordoztak a lelkükben, vagy feltűnően labilis lelki alkatúak voltak. A szakma tapasztalatai szerint az ilyen lelkiállapotú személyek az átlagos embereknél könnyebben lépnek kapcsolatba a saját tudatalatti világukkal, és ez megjelenik a kreativitásukban is. Szinte ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy valamilyen alkotási folyamat segítségével a külvilág tudomására hozzák belső világukat, gondolataikat, létrehozzanak valami szokatlant, valami újszerűt. Az a gyakran hangoztatott vélekedés azonban, hogy minden elmebeteg zseniális – és fordítva –, egyáltalán nem állja meg a helyét. Nem lehet általánosítani, ennek a kijelentésnek nincs realitása.

- Magyarországon mióta foglalkoznak szervezetten művészetterápiával?

- Egyszerre, egy időben két iskola is alkalmazta ezt a terápiás módszert. Én a pécsi iskola tevékenységét jobban ismerem, hiszen története egy részének magam is aktív részese voltam. Itt, Pécsett, Reuter Camillo tanszékvezető, a pszichiátria professzora a két világháború közötti időszakban teremtette meg annak a lehetőségét, hogy betegei rajz segítségével is kifejezzék magukat. Ezeket a rajzokat összegyűjtötte, rendszerezte, és mindegyiket gondos, alapos kórtörténeti leírással is kiegészítette. Komolyabb fejlődés ezen a területen a háború befejezése után kezdődött, amikor Környey István professzor került a tanszék élére, és vele együtt a klinikára jött dolgozni Jakab Irén, aki Reuter professzor rajzgyűjteményében felismerte a lehetőséget. A gyűjtemény anyagából 1956-ban kiadott egy könyvet is. Ebben a rajzokat pszichopatológiai szempontok alapján osztályozta és elemezte, ezzel megtette az első lépéseket a hazai művészetterápia gyakorlati bevezetéséhez.

A tényleges terápiás alkalmazásra azonban csak évek múlva került sor. Az 1970-es években került a klinikára Jádi Ferenc, aki sokat tett a művészetterápia komplex terápiás folyamatba való elhelyezésében. A későbbi években Tényi Tamás és más fiatal munkatársak csatlakoztak a művészetterápia kutatásához és alkalmazásához, klinika igazgatói kinevezésem után ezeket folyamatosan és rendszeresen, sikerrel alkalmazzuk, különösen azoknál, akiknél betegségük folytán kommunikációs gát alakult ki.

- Miről árulkodik egy kép a gyakorlott terapeuta számára? Mit mond el a beteg állapotáról?

- Sok mindent. Nagymértékben segíthet például a helyes diagnózis felállításában, a páciens tudattalan világában rejlő patológiás élmények feltárásában. Rámutathat a korábbi életszakaszok érzelmi traumáira, megoldatlan konfliktusaira, rejtett sérelmeire. Különös jelentősége lehet a rajzbéli kommunikációnak a gyermekpszichiátriában. Mivel ebben a korban általában még fejletlen az asszociációs készség, a gyerekek a rajz által sokkal jobban ki tudják fejezni magukat, mint a szavak segítségével – így a rajz kiváló közvetítő szerepet tölt be a terapeuta és a gyerek között.