„Beszélgetés egy koktélpartin: – Maga pszichológus? – Miért kérdi? – Szóval pszichológus.” A lélekbúvár körökben terjedő vicc azt sejteti: a tréfálkozás nem áll távol a szakma művelőitől, az elmúlt évtizedek humorkutatásaitól azonban senki se várja, hogy fülig szaladjon a szája. A témára a tavalyi évben rákattant kaliforniai tudósok – a manapság szinte mindenben perdöntő jelentőségűnek kikiáltott – funkcionális mágneses rezonancián alapuló képalkotó berendezéssel például azt vizsgálták, milyen agyi különbségek mutathatók ki a nők és férfiak viccbefogadása között.

Mint Sindelyes Dórának a napokban megjelent cikkéből (HVG, 2006. január 14.) kiderül, novemberben az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának közleményeiben (PNAS) a témához hovatovább illetlen komolysággal tálalták eredményeiket, melyek szerint a két nem között nincs eltérés a tekintetben, hogy mi fakasztja kacajra őket: a férfiakban és nőkben ugyanazok a pár kockás képregények keltettek derültséget. De az Eiman Azim vezette kutatócsoport abban is teljes „egyenjogúságot” talált, hogy az általuk megnevettetett nőknek és férfiaknak egyaránt az agyuk megértést szabályozó halántéktáji része, illetve az egyebek mellett a nyelvi képességekért felelős, úgynevezett Broca-féle agytekervénye mutatott aktivitást.

Váratlanul érte viszont őket a vizsgált személyek jutalomközpontjának működése. Ez a meglepetés érzésekor is működésbe lépő agyi terület a nőknél feltűnően aktívabbnak bizonyult, ami azért is érdekes, mert a meglepetést a humor egyik működési alapelveként tartják számon a témát elvi síkon boncolgatók. „Ez arról árulkodik, hogy a női kísérleti személyeket a képsorok csattanója váratlanul érte, míg a férfiak inkább ki tudták számítani a vicc logikáját” – ad egy lehetséges értelmezést Bárdos György, az ELTE élettani és neurobiológiai tanszékének docense, aki azt feltételezi, hogy a női és a férfi reakciók közötti eltérés inkább szociokulturális eredetű, mintsem az agy szerkezetében keresendő.

A kulturális különbségek döntő szerepét a humor érzékelésében egyébként nemcsak – meglehetősen régóta – sejtik, hanem nemrégiben tudományosan igazolták is. Az átlagos európainál vagy amerikainál konzervatívabbnak tartott szingapúriakat például a szexuális vonatkozású poénok korántsem ingerlik nevetésre – állította Ofra Nevo izraeli kutató, aki társaival a kulturális különbségeket akarta tetten érni, mikor hét évvel ezelőtt összehasonlították egy szingapúri, egy amerikai és egy izraeli egyetem hallgatóinak viccérzékenységét. Mindezt egyebek mellett olyan – ezek szerint egyes kultúrákban viccesnek tartott – szituációk elemeztetésével igyekeztek megtudni, mint „mit tesz, ha egy partin észreveszi, hogy egy másik vendég ugyanolyan ruhában van, mint ön”. Ezek alapján aztán arra jutottak, hogy a pikáns humorra leginkább az izraeliek a vevők, míg a szemérmes szingapúriakat az agresszív – a valakinek a kárán ironizáló – humor dobja fel. Amiben legfeljebb az a vicc, hogy a távol-keletiek humorizálása korántsem egyfajta feszültségoldást szolgált, mint a nyugati kultúrákban, hanem egészen mást. „Nyugaton a humort a szorongás csökkentésének eszközeként tanuljuk meg, míg Keleten viccet mesélni valamilyen tanulság illusztrálására vagy érvelésre szolgál” – szólt Nevóék következtetése, amit azóta más, például japán vizsgálatok is megerősítettek.

A humorérzéket persze a kulturális tényezőkön – és számtalan vizsgálat szerint az intelligencián – túl a hangulat is igen nagyban befolyásolhatja. Ezt az eredetinek szintén nem mondható megállapítást igazolta a tudomány eszközeivel Jay Strickland amerikai pszichológus 1959-ben. Emlékezetes kísérletében többször félbeszakította egyetemisták vicc- és karikatúragyűjtemény-nézegetését, s míg a csoport egyik részét becsmérlő szavak kíséretében egy ablaktalan helyiségbe zavarta, és hosszan várakoztatta, a többieket aktfotókkal szórakoztatta. Eredménye megnyugtatóan igazolta a várakozásokat: a feldühített-megvárakoztatott csoport tagjai inkább az agresszív tartalmú vicceken derültek a továbbiakban, míg a másik társaság a sikamlós tréfákon.

A befogadást befolyásoló tényezőkön túl a kutatásnak már több mint egy évszázada tárgya az is, mi zajlik az emberben a humor élvezete közben. Ezt a 19. század végén – a kísérleti pszichológia előretörésével – már műszerekkel is elkezdték vizsgálni, tudományosan megalapozottnak e téren azonban csak James Averill kanadai lélekbúvár 1969-es kutatását fogadták el. A kísérleti alanyait burleszkfilmekkel szórakoztató Averill elektródákkal figyelte a nevetők életfunkcióit. A kacagó nézőknek fokozottabb a szívritmusa, gyorsabb a légzése, megváltozik a bőrük elektromos vezetőképessége – summázta az adatokat, s leszögezhette, a vidámság a stresszhelyzethez hasonló idegrendszeri aktivitást vált ki – tudható meg Séra László A nevetés és a humor pszichológiája című, először 1980-ban kiadott, a témáról magyarul mindmáig az egyetlen szakkönyvből.

Az elmúlt évtizedekben – a különféle képalkotó eljárások finomodásával – azt kezdték feszegetni, humorhatás közben mi történik az agyban. Vinod Goel, a londoni neurológiai kutatóintézet tudósa munkatársaival öt évvel ezelőtt úgy találta, hogy a humor érzékelésének két, egymást követő fázisa van: a meglepetésé, amely az említett jutalomközpontban megy végbe, és az értelmezésé, az agy Broca-mező részében. „A vicc megértésének és élvezésének a helye különböző, ezért is fordulhat elő, hogy valaki érti, ám nem élvezi a poént” – adott magyarázatot egy régi talányra a HVG-nek Goel. Igaz, mint elmondásából kiderült, olyan viccekkel tesztelték a résztvevőket, amelyek talán némileg elő is segítették e következtetést. Például ezzel is: „Milyen fogamzásgátló eszközt használnak a mérnökök? – A személyiségüket.”

Bár az Amerikában élő, magyar származású Marta Kutas és társa, Seana Coulson még ugyanabban az évben – az agy elektromágneses hullámait rögzítő EEG-vel – bizonyították, hogy a humorbefogadás két fázisa nem a Goel által feltételezett sorrendben, hanem egy időben zajlik, ennél sokkal messzebbre azóta sem jutottak a kutatók. Tény persze, hogy mióta az amerikai Norman Cousins gerincbetegségéből az 1960-as években burleszkfilmek gegjein kacagva gyógyult ki, s ennek nyomán hivatalosan is megalapította a humorterápiát – melyet tudományosan később igazoltak –, előtérbe kerültek a jelenség egészségügyi vonatkozásai. A terápiás hahotaklubok terjedésén túl azonban a tudomány mindmáig adós a humor természetével és befogadásával kapcsolatos összetettebb kérdések megválaszolásával – írja a HVG-ben megjelent cikkében Sindelyes Dóra.